7. Tell me why

Sziasztok (: Most magamhoz képest elég gyorsan sikerült részt hoznom. Wordben majdnem 4 oldal :O Nekem ez sok:D. Hajnalig írtam szóval úgy olvassátok, hogy kicsit unalmas és fárasztó néhány helyen (: Örülnék ha egy komival megdobnátok ha elolvastátok (: Sokat jelentene. Tényleg. I hope you like It. ♥ Kövi rész 5 komi után (:

- Elmondaná még egyszer, hogy mi is történt? – ültem fel fájdalomtól lüktető fejemet a jobb kezemre támasztva. A szoba fehérsége elvakította a látásomat.
A nővér unottan az ölében tartott vigyorgó tehenes spirálfüzetbe lapozott majd néhány másodperc múlva összevont szemöldökkel nézett fel. Egyenesen rám.
- Szóval? – megköszörültem a torkomat és előre félve a választól elhúzott szájjal meredtem magam elé.
- A jelentésedben az áll – kezdte, nagyot sóhajtott. -, hogy neki mentél egy oszlopnak.
Összeszorított szemeim hirtelen kipattantak. – Ez milyen gáz. – arcomat a tenyerembe temettem.                    
- Pontosan milyen oszlopnak?
- Nézd, ez már nem az én hatáskörömbe tartozik.
- Nem fontos. – vontam vállat és visszadőltem a kemény kórházi matracra. A nő elkomorult arccal bólintott majd kiment. Ujjaimmal kitapintottam a homlokomat elcsúfító dudort és masszírozni kezdtem. Felszisszentem a fájdalomtól, ahogy jéghideg bőrömmel a sebet érintettem. Ajtó csapódást hallottam, de nem emeltem fel a fejemet.
- Tényleg bocs. – éreztem, ahogy besüpped mellettem a matrac. Óvatosan felnéztem. Az a srác volt az, aki miatt ide kerültem. Sötét tincsei ziláltan tapadtak a homlokához. Meleg barna szemei ijedten fürkészték az arcomat.
- Hol a gép? – nehézkesen feltornáztam magamat ülő helyzetbe. Gyengének éreztem magam bármilyen mozgás elvégzéséhez. Nagyon gyengének.
- Eldobtad – húzta el a száját és a szánalom máris dühvel keveredett. – Amikor lefejelted azt a fát.
- Ó.. – reagáltam idiótán vigyorogva. – És mi lett vele?
- Szerinted? – kérdezte és felállt. – Oké, beszélj és nem lesz semmi következménye.
- Ezt hogy érted? – a vaságy mellett helyezkedő kisasztalka felé nyúltam. Megragadtam a mobilomat és az ölembe ejtettem.
- Elmondasz néhány jelentéktelen mégis fontosnak látszó dolgot a tegnap estéről és nem jelentelek fel rongálásért… - vont vállat közömbösnek tűnő hangon.
- Te kezdted. Lefotóztál, ez sérti a jogaimat. – kimondva mennyivel idiótábban hangzik, mint fejben elképzeltem.
- Bizonyítsd. – szája féloldalas mosolyra húzódott.
Gyorsan átfutottam fejbe az esélyeimet, de a mérleg elég határozottan a srác oldala felé hajlott.
- Ez nem fair. – csattantam fel. – Te most zsarolsz?
- Olyasmi. – vont vállat vigyorogva. – Öhm. Szóval. Mi közöd a One Direction -hoz? – előrántott egy apró jegyzetfüzetnek kinéző valamit meg egy tollat, aminek a tetejét a fogával szedte le.
- Semmi. – összeráncolt homlokkal kérdőn meredtem rá.
Unottan felsóhajtott. – Nem segítesz magadon.
- Komolyan semmi. Nem is ismerem őket. Tegnap.. – ajkamba harapva lesütöttem a szememet. Akármennyire is felidegesített, megígértem Louis-nak, hogy tartom a számat.
- Igen? – nézett rám sürgető tekintettel.
- Tudod, ha nem lennél ilyen betegesen rámenős és nem faggatnál olyanról, amihez semmi közöd, még bírnálak is. – vetettem oda terelve a témát. Kár, hogy nem először került ilyen helyzetbe. Szemét forgatva elmosolyodott.
- Tudom, hogy bírsz. – satírozott ki valamit a lapról. – Amúgy nem ilyen vagyok.
- Aha. – kezdtem el nyomkodni a telefonom képernyőjét. – Akkor miért csinálod?
- Kell a pénz. – kikapta a mobilt a kezemből és visszatette a helyére. – Oké, szóval kezdd, mondjuk Liam-mel.
- Nem, inkább jelents fel.
Vigyorogva a papírra firkantott valamit majd visszafordult hozzám.
- Most mit írtál? – hajoltam előre, de elrántotta előlem és rákönyökölt a jegyzetre.
- Semmit. – vont vállat.
Előre lendültem amennyire csak a gépek engedték és kikaptam a füzetet a fiú könyöke alól.
- Totál vörös, zavarban van. Összevissza beszél. Szerintem terhes. Az apja ismeretlen. Bármelyik tag lehet.  – olvastam fel hangosan. A szemöldököm valahol a fejem tetejéig szökött fel. – Ez komoly?
- Bocs, de nem mondasz használhatót.– tépte ki a kezemből a papírköteget és távolabb húzódott.
- Vagy, mi lenne, ha békén hagynál, és mondjuk, most elhúznál? – idegesen a hajamba túrtam és nagyon sóhajtva vissza csúsztam a párnák közé.
Szólásra nyitotta a száját, de ekkor hirtelen kivágódott a kórterem ajtaja és egy körülbelül velem egykorú lányt toltak be rajta. Az arcán zúzódások, karjai gipszben. Csuklóján, fekete alapon fehér betűkkel teleírt karszalag. Fekete pólóján óriási felirat. ’One Direction Concert 2012, London’
Tágra nyílt szemekkel meredtem a lányra. Nagyon erősen reménykedtem benne, hogy nem a koncerten taposták meg őt.
- Lejárt a látogatási idő. – lépett mellénk egy nővér komor kifejezéssel az arcán.
- Értem. – állt fel a srác és az ajtó felé indult. Az orvosok csipogói egyszerre kezdtek pittyegni és az asszisztenseikkel együtt még a fiú előtt sietve távoztak.
- Várj. – kiáltottam utána. Megtorpant majd a válla felett unottan visszanézett rám. – Vigyél vissza a kollégiumhoz.
- Kizárt. – tágra nyílt szemekkel meredt rám. – Még nem engedtek ki.
- Nem érdekel. – suttogtam és a pulcsimat magamra rángatva belebújtam a cipőmbe és felálltam.
- Te nem vagy normális. – sziszegte majd az órájára pillantott. – Na, jó gyere. – megragadta a karomat és húzni kezdett.
A fejem lüktetett a fájdalomtól, de nem törődtem vele. Hagytam magam. Az orvosok nem ismertek fel, ahogy a fiúra támaszkodva, élőhullaként végig vánszorogtam a jódtól bűzlő betegesen fehér folyosókon. Elráncigált a kocsiig majd betuszkolt az anyós ülésre és beindította a motort. Kinnt már sötét volt. Ami azt jelenti, hogy egy egész napig ki voltam ütve. Az eső eleredt, a sebességtől egyre több és több esőcsepp cikázott le lökhárítón.
- Basszameg. – csattant fel az óráját fürkészve. – Elkéstem.
- Honnan? – akartam tudni.
- Interjú. Nem gond, ha ezt gyorsan lezavarom? – mielőtt bármit is válaszolhattam volna le kanyarodott az első lehetőségnél és a kollégiummal ellentétes irányba kezdtünk haladni.

~*~

-Itt megvársz? – kérdezte becsapva maga mögött az ajtót. Megráztam a fejemet és kiszálltam az autóból.
- Egész normális a fejed. Úgy értem már nincs felpuffadva. – beriasztotta a kocsit majd elindult az épület külön bejárata felé. Az ajtó előtt szobrozó öltönyös húsdarabnak felmutatta a belépő kártyáját és a kezemnél fogva maga után húzott.
- Ennél tovább tényleg nem vihetlek. – ültetett le a folyosón elhelyezett padok egyikére. – Ne mozdulj. Sietek.
- Mi a neved?- kiáltottam utána mire sietve visszafordult és mielőtt még bezárult mögötte az ajtó sietve oda kiabálta. – Louis. – majd kacsintva eltűnt.
Túl gyakori ez a név. Utálom ezt a nevet. Miért pont Louis? Nagyot sóhajtva megforgattam a szememet majd hátra dőltem a kipárnázott fotelszerűségen és ujjaimmal dobolni kezdtem a combomon. Órák teltek el így és kezdtem azt érezni, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Feldobtam a kapucnimat és felálltam.
- Elnézést. – léptem oda az egyik vasajtó előtt álló biztonsági őrhöz. – Megtudná mondani mikor végez Louis?
- Nem kaptam felhatalmazást az információ kiadására. – felelte összehúzott szemöldökkel.
- De..
- Sajnálom, nem segíthetek. – karját elutasítóan összefonta a mellkasa előtt és szúrós tekintettel meredt rám. – Ha interjút akar készíteni vele, ahhoz hamarabb kellett volna bejelentést tennie.
- Tessék? Azt ígérte, hogy az interjú után hazavisz. Nem vagyok újságíró vagy ilyesmi. – ráztam meg a fejem, amitől szédülni kezdtem.
- Milyen kapcsolatban állnak? – hajolt közelebb felvonva jobb szemöldökét.
- Öhm.. Baráti? – ajkamba harapva idegesen néztem fel rá. – Vagyis baráti. – javítottam ki magam.
Nem kell tudnia mindent.
- Értem. Mivel ezen az ajtón. – biccentett a bejárati nagykapuk felé - illetékteleneknek esélye sincs, belépni ezért elhiszem, amit mond. Amint vége az interjúnak azonnal értesítem a fiút, akivel érkezett. Addig is kérem, fáradjon a pihenő szobába és bocsánatot kérek az előbbi viselkedésem miatt. – megragadta a vállamat és a folyosó vége felé tolt.
A meglepettségtől szóhoz sem jutottam. Kitárta az ajtót előttem majd gondosan becsukta mögöttem és eltűnt. Újabb fél óra telt el így. Leültem a koktélok, chipses tálak, mindenféle gyümölccsel megszórt csoki fondue, és ropogósra pirított húsokkal megrakott pult mellé.  Nem kívántam az ételt, de unalmamban nem tudtam mit kezdeni magammal, kivettem egy vajas, almás, tejszínes szószos csirke combot és beleharaptam. Szinte szétolvadt a számban. Egy kékes-zöld folyadékkal megtöltött koktél pohárért nyúltam, leöblítettem vele sós ízt a nyelvemről majd újabb falatot vettem a számba. Miután végeztem elégedetten dőltem hátra, megtöröltem a számat és azon gondolkoztam, hogy táncos létemre még életemben nem ettem ennyi kaját. Mindig azt mondták, hogy nem tesz jót az alakomnak. De kit érdekel, annak már úgy is mindegy, ahogy a táncolásnak is.
Meguntam a várakozást. Milyen interjú az ahol több mint három órán keresztül faggatják szerencsétlen alanyt? Gyalog hamarabb haza érek. Felkaptam a táskámat és az ajtó felé vettem az irányt abban a pillanatban kivágódott a nyílászáró és Louis helyett Louis lépett be rajta értetlen kifejezéssel az arcán.
- Phoebe? – vonta fel a szemöldökét és karba tett kézzel fürkészte az arcom.
- Faye. – forgattam a szemem és megpróbáltam kikerülni.
Ez rosszabb, mint gondoltam.
- Csak szívatlak. – hátát a falnak támasztva száját gúnyos félmosolyra húzta.
- Ez valami félreértés. – ajkamba harapva próbáltam kilesni a folyosóra.
- Ennyire azért ne örülj nekem. – forgatta a szemét vigyorogva.
Egyáltalán nem hasonlított arra a depressziós, idegbeteg, flegma, bunkó, és arrogáns seggfejre, akit a parkban volt szerencsém megismerni. Fehér alapon sötétkék csíkos pólót viselt, piros farmerral és tornacipővel. Mogyoró barna haja, világoskék szemébe hullott.
- Hol van Louis? – kérdeztem még mindig a háta mögé tekintgetve.
Összeráncolt homlokkal feltartotta a hüvelykujját és vigyorogva magára mutatott.
- Nem te Louis. – hessegettem el. – A másik Louis.
- Több Louis is jelen van? – vonta fel a szemöldökét.
- Nem tudom. – tekintetemet az övébe fúrtam. – Fáj a fejem.
- Lefejeltem egy oszlopot. – válaszoltam értetlen arckifejezését látva.
- Aha. - Beszívott pingvin fejet vágott, aztán kitört belőle a nevetés. – Bocs. – szabadkozott még mindig fulladozva a röhögéstől.
- Na, jó. Örülök, hogy megint találkoztunk. – forgattam a szememet és kifordultam a szobából. – Szia.
- Most hova mész? – szólt utánam.
- Megkeresem Louis-t. – kiáltottam vissza. Előre néztem és elhatároztam magamban, hogy nem nézek hátra. Ekkor kivágódott a vasajtó, ami mellett a biztonsági őrök álltak és Louis lépett ki rajta.
- Végre már. Vigyél vissza a koleszba. – álltam el az útját mielőtt kikerülhetett volna.
- Nathan. – sietett elé egy headsettel a fején rohangáló statiszta.
- Miért hívja Nathan-nak? – csodálkoztam tágra nyílt szemekkel.
- Ez a neve. – fordult felém lesajnáló pillantást vetve rám.
Louis, aki ezek szerint Nathan bár kitudja, idegesen a tenyerébe temette az arcát.
- Nem tudlak. – húzta el a száját. – Kérj meg valakit. – azzal kilépett előlem és eltűnt.
- Basszus. – suttogtam magam elé majd sarkon fordultam és kiléptem az ajtón. A lassan aláhulló eső mostanra erős szél lőkésektől veszélyes viharrá nőtt. Összébb húztam magamon a pulóvert és elindultam. Alig tettem meg pár lépést valaki hátulról elkapta a csuklómat és visszarántott.
- Ennyivel jövök neked. – kezdett el maga után húzni és egy falnak támasztott robogónak kinéző valami előtt megállt. Az égbolton cikázó villámok megvilágítottak kétkedő arcát.
- Biztos, hogy … ez jó ötlet? – fordultam felé kétségbeesetten.
Louis egy pillanatig habozott, megragadta a kormánynál és maga elé rántotta majd nagyot nyelt és hanyagul felém fordult:
- Nem. – vetette át a lábát a túloldalra, megvárta, hogy felüljek mögé és hagyta, hogy átkaroljam a derekát. – Ez öngyilkosság.
Beindította a motort, miközben én arcomat a vállába temettem, a jármú kilőtt és sebesen cikázva a zuhogó, villámoktól fénylő viharban elnyelte az éjszaka.

Kövi rész 5 komi után (: ♥