2. My life is worse than a nightmare.

*1hétmúlva*

-… nagyon sajnálom. – nézett fel rám közömbös arckifejezéssel az előtte tornyosuló papírkupac takarásából.  A gombóc, ami már a beszélgetés kezdete óta növekedett, most elszorította a torkomat és öklendezni kezdtem. Remegő ujjaimat ökölbe szorítva meredtem ki az ablakon és mélyeket lélegezve bámultam a rohamosan sötétedő égboltot.
- Nem igaz. – álltam fel hátra borítva a széket, ami hangos csattanással ért földet. Undorodva fordultam körbe a vakítóan fehér, steril szobában majd könyörgő tekintettel az orvosra pillantottam.
- Üljön vissza! A lába még nem áll készen..
- Nem érdekel! – ráztam meg a fejem és hátrálni kezdtem.
- Üljön vissza! – emelte fel a hangját és az asztalra támaszkodva közelebb hajolt. – Mint mondtam sajnálom. De ez nem változtat a tényen, hogy a bokáját ért sérülés miatt nem léphet többet színpadra.
Nem most hallottam először ezt a mondatot a szájából, mégis minden alkalommal szíven szúrt a tudat. Dühtől-keserűségtől eltorzult arccal téptem fel az ajtót és nem törődve a bokámat hasogató fájdalommal rohanni kezdtem. Végig szaladtam a fertőtlenítőtől bűzlő folyosókon és könnyeimmel küszködve rontottam ki a kórház kapuján. A csípős októberi levegő megcsapta arcomat és beférkőzött a pulóverem alá. Mélyeket lélegezve lassítottam a tempón. Semmi kedvem nem volt vissza menni a kollégiumba. Hallgatni az emberek sajnálkozását, nézni a szánalmat a szemükben és tudni, hogy talán mindent elvesztettem. Kifújtam a bennt tartott levegőt és unottan figyeltem, ahogy lehelletem gőzpamacsként tőr fel majd tűnik el az éjszakában. A távolból őrült sikongatások hada és rendőrautók szirénázása hallatszott. Feldobtam a kapucnim és kezeimet a zsebembe süllyesztve befordultam a sarkon. A lámpák gyér fénye rávetült az közelben húzódó parkra és a mögötte lévő kihalt játszótérre. Hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból, ahogy hanyag körbenézés után leléptem a járdáról és nehézkes léptekkel besétáltam a parkba. A fülem mögé tűrve egy hullámos tincset huppantam le az átfagyott hintára és egy lábbal hajtani kezdtem magam. A szél süvített a fülem mellett, ahogy egyre magasabbra emelkedtem. A szemem lassan hozzá szokott a sötéthez és hirtelen ötlettől vezérelve kiugrottam a hintából. Az első pillanattól fogva tudtam, hogy hülyeséget csinálok, de mint mostanában a legtöbb dologgal, ezzel is úgy voltam, hogy nem érdekelt. Fel voltam készülve a mérhetetlen fájdalomra a becsapódást követően, éreztem a jéghideg földet a hátam alatt, ahogy könnyeimmel küszködve tehetetlenül vergődőm az aszfalton. A kapucni hátra esett a fejemről, ahogy hangtalanul repültem a levegőben. Jobb lábamat előre nyújtva értem földet majd tompítva az ütés erősségét behajlított térddel emeltem hátra a balt. Akaratlanul is elmosolyodtam. Talán van még remény. Kell, hogy legyen.
-Huh. – hallottam egy hangot a hátam mögül. Ami akár valami állat is lehetett volna, de nem, ez határozottan emberi hangzású volt. Hátrálni kezdtem. A zsebemhez kaptam, hogy kitapintsam a telefonom, de sehol semmi. Kétségbeesetten fordultam körbe, de senki nem volt ott. A lábam a földbe gyökerezett, de ha akartam se tudtam volna elrohanni. A fák levelei összesúrlódtak susogó hangot ki adva. Valaki megmozdult közöttük. A szívem őrült tempóban püfölte a mellkasomat és képtelen voltam normálisan lélegezni. Őrült gondolatok zűrzavara kavargott a fejemben. Minek jöttem ide? Inkább hallgattam volna a többiek sajnálkozását, mint, hogy távol az otthonomtól egy sötét, kihalt parkban valami őrült meggyilkoljon. Ilyen szép és ehhez hasonló jövőképek villogtak a szemem előtt.
Léptek gyorsuló puffanása törte meg a csendet. Elképesztő, hogy az agy mikre nem képes, ha veszélyt érez. Hiper sebességre kapcsolva rohanni kezdtem. Fogalmam sem volt merre megyek. Csak egy gondolat hajtott: El innen.