5. Forget me.

A testem egyeletlenül kemény felületnek csapódott és éreztem, ahogy a hirtelen sebességtől hozzá simulok.
-Hello. Asszem még nem ismerlek. Niall. – nézett le rám, tágra nyílt kék szemekkel.
- Faye. – emeltem fel a fejemet a térdéről és ajkamba harapva próbáltam felhúzni magamat.
- Ne szenvedj már. - gyengéd szorítást éreztem a csuklómon és egy erőteljes rántással az ölébe húzott.
- Ez emberrablás. – közöltem vele hidegen mire hanyagul vállat vont.
- Igaza van. – kiabált hátra Paul a visszapillantó tükörből hátra lesve. – Ha akar, beperelhet.
- Kösz, ha erre eddig nem gondolt még, semmi gáz, majd Paul, aki amúgy VELÜNK van, tájékoztatja, hogy cseszhet ki velünk a legjobban. – csattant fel Louis.
Az autóban mindenki elhallgatott. Legszívesebben hasba könyököltem volna, de saját testi épségemet védve inkább nem tettem.
- Nem tudom mitől vagy idegbeteg, nem is érdekel. Na, jó de. Mindegy. Amúgy abba bele se gondolsz, hogy holnapra talán a fél világ ezen fog pattogni? – hajolt közelebb Harry majd megragadva a csípőmet felemelt és a combjára ültetett. – Őt meg tényleg hagyd. Nem csinált semmit.
Megint kezdik ezt az ’ úgy beszélek, mintha rajtunk kívül nem lenne itt egy Faye nevű csaj, akit most tuszkoltunk be a kocsiba, mert olyan kedvünk van’.
- Hagyjátok már szerencsétlent. – nyúlt a kezem után egy kócos mégis rendezett hajú fiú és gyengéden az ölébe húzott. Szerencsétlen. Ez aranyos.
- Liam. – kapott felénk Harry majd összevont szemöldökkel visszaejtette a karjait az oldala mellé.
Tágra nyílt szemekkel meredtem az üres ülésekre Louis és Harry mellett. Komolyan ezért rángattak össze-vissza? Hát persze. Túl egyszerű lett volna leültetni az egyikre. Niall követte a pillantásomat majd unottan arrébb telepedett és a mellette lévő ülésre irányított. Valahogy nem tudtam rá mosolyogni akárhogy is próbálkoztam.
- Köszönöm. – sziszegtem majd ujjaimat ökölbe szorítva, tekintetemet a földre szegeztem.
- Tudom, hogy semmi közöm hozzá. – kezdtem bizonytalanul. Mindenki felém kapta a fejét. – De Louis. Gondolkoztam és nem értem, hogy kerültél egy bokorba.
Ajkamba harapva óvatosan a szemébe néztem. Közömbös arccal meredt felém.
- Ja, tudod az úgy volt, hogy tényleg semmi közöd nincs hozzá. – vont vállat lesajnálóan majd visszafordult az ablakhoz.
- Oké. – fújtam ki a levegőt. – Legalább azt mondjátok meg hová visztek.
- Mr APofámNagyobbMintAzAgyam? – rúgta sípcsonton Harry mire Louis felhorkant. 
- Nem volt vicces.
- Igazad van. Legközelebb lelépek és baszok reagálni a mobilomra. Órákig azt a játszom, hogy megmurdáltam aztán tök random felbukkanok egy parkban valami csajjal. Nagyon vicces leszek. – üvöltötte előre hajolva, sötét, göndör tincsei az homlokába hullottak.
- Faye. – köszörülte meg a torkát Zayn.
Karbafont kézzel dőltem hátra és azt kívántam bárcsak elsüllyedhetnék.
- De csaj! – tárta szét a karjait kétségbeesetten.
- Ki tudja.. – vont vállat Louis még mindig a mellettünk homályosan elsuhanó házakat figyelve.
- Ez fájt. – húzta el a száját Harry tágra nyílt szemekkel.
- Megtudhatnám, miért vagyok itt? – fordultam körbe figyelmen kívül hagyva a néhány másodperce elhangzott megjegyzést.
- Oda nyomultak a paparazzok és majdnem biztos vagyok benne, hogy láttak velem. Nem akartam, hogy kérdezősködni kezdjenek. – morogta Louis homlokát a hideg üveghez nyomva. – Nem akarlak bele keverni. – nézett végre rám keserűségtől eltorzult arccal.
- Louis-nál a pont! – intett hátra Paul.
- Értem. – sóhajtottam fel majd lassan kifújva a levegőt bele fogtam. – Semmi baj. A hetemhez képest már meg sem lepődtem.
- Valahogy, nem tudom elképzelni, hogy van rosszabb egy hisztis Boo.Bear-nél… - forgatta a szemét Harry.
- Merre laksz? – fordult hátra Paul érdeklődő tekintettel.
- Bárhol jó, ha ki tesztek. - ásítottam fel kezemet a szám elé kapva. – Amúgy meg, hidd el, van rosszabb.
- Haza viszünk. – jelentette ki Paul és felvont szemöldökkel kérdőn meredt rám. – Szóval, merre?
- Ha nem gond. – húztam fel a pulcsim cipzárját. Gyorsan bediktáltam a kollégium címét majd előre hajolva mutogatni kezdtem az irányt. Alig negyed óra múlva a kocsi lassított majd döcögve megállt.
- Köszönöm. – szálltam ki az autóból. – Hát akkor, sziasztok. – csaptam be az ajtót majd sarkon fordultam és a kapu felé indultam.
- Várj. – kapta el valaki hátulról a csuklómat és szembe fordított magával.
- Louis? – vontam fel a szemöldököm hátra felé tekintgetve.
- Sajnálom… amiket mondtam- kimerült félmosolyra húzva a száját bocsánat kérően meredt rám világos barna haja takarásából.
- Nézdd, ha attól félsz, hogy bárkinek is elpofázom a ma estét akkor megnyugtatlak, hogy senkinek nem terveztem elmondani. Ez a te dolgod. Semmi közöm hozzá. De ettől még nem kell adni a jó fej srácot és a szemembe hazudni. Menj vissza a tökéletes kis életedbe. Rám úgysem fogsz emlékezni. Jó éjt Louis. – ráztam le magamról gyenge szorítását majd sarkon fordultam és vissza se nézve a kollégium felé vettem az irányt. Ajtó csapódást hallatszott a hátam mögül amit egy autó motorjának dörömbölése követett. Hátra kaptam a fejemet és még láttam, ahogy a fekete limuzin fényszórói feloltódnak és az autó hangos fékcsikorgással beleolvad az éjszakába.

4 Komi és új rész (: ♥

4. Leave me

- Olyan jó, hogy én is mindig a legelcseszettebbeket kapom ki…- dünnyögte arcát a föld felé fordítva.
Az vagyok. Egy kibaszott selejt. Még az ő szemében is. Éreztem, ahogy könnyeim lassan utat törnek felfelé és némán végig csordogálnak arcomon. Gyorsan elkaptam a fejem és pulcsim ujjával próbáltam eltűntetni az egyre sűrűbben ömlő könnycseppeket.
- Te sírsz? – kapta el a csuklóm és maga felé fordított.
 Arca kifejezéstelen volt. Lesütöttem a szemem és leráztam magamról gyengén szorító ujjait.
- Te sírsz. – jelentette ki. Megráztam a fejem mire unottan felsóhajtva magához szorított. A pólójába markolva próbáltam eltolni magamtól, de nem engedett. Úgy ölelt mintha tudná, mit érzek és, hogy nem tud, ezzel segíteni mégis szükségem volt rá. Az enyémhez simuló mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, ahogy a jeges levegőt mélyen a tüdejébe szívta.  Néhány másodperc múlva eltolt magától és könnyfoltos felsőjére meredt majd fürkésző pillantással felnézett rám világosbarna haja takarásából. – Sajnálom. – szakadt ki belőle és láttam rajta mennyire megeröltető volt ez kimondania. Köszönöm. Akartam mondani, mikor hirtelen a bokrok szétnyíltak és egy felzselézett hajú fiú nézett le ránk lesajnáló tekintettel.
- Te degenerált. – sziszegte majd unottan hátra fordult. - Megvan. – kiáltotta mire elemlámpák hadának reflektorszerű fénye irányult felénk.
- Retardált. – forgatta a szemét bosszúsan majd lazán talpra ugrott aztán lesöpörte a nadrágját és segítségkérően felém nyújtotta a jobbját. – Komolyan nem léphetek ki az utcára anélkül, hogy a rohadt paparazzok, és vagy a fél világ ne tudjon róla?
– Louis. – hosszan elnyújtva ejtette ki a nevét és nagyot sóhajtva állt szembe vele.
- Mit Louis? Komolyan kérdeztem. – megragadta a tenyeremet és ujjait az enyémbe kulcsolva felhúzott.
Nem akartam előttük bénázni. Ezért óvatosan a másik lábamra helyeztem a testsúlyomat.
- Ő ki? – tátogta felém rángatózó szemekkel a zselézett hajú. Louis egy pillanatra hunyorított majd megadóan egy fának támaszkodva meredt rá. – Bocs, de mi van?
- Faye. – túrtam bele a hajamba – A nevem.
Összeráncolt homlokkal fordult felém, mint aki csak most veszi észre, hogy ott vagyok.
- Z..- kezdte, de én közbevágtam.
- Zayn, tudom.
- Nem rajongó? – fordult Louis felé felvont szemöldökkel.
Kezdtem unni, hogy úgy beszélt rólam, mintha ott se lennék.
- Nem az. –  rugdosta unottan a földet.
- Most, hogy ezt sikerült másodszorra is megállapítani... – kezdtem mikor a bokor újra szétnyílt és egy göndör hajú fiú lépett elő.
- Megütlek Louis. Ki akarsz nyírni? Tudod, hogy.. – úgy látszik ez a közbevágás elég népszerű és gyakori náluk. Engem személy szerint Idegesített.
- Ne hisztizz már Harold. – túrt közömbösen a hajába majd nagyot sóhajtva rám nézett és összevonta a szemöldökét mintha elfelejtette volna, hogy én is ott állok. Remek. Tényleg.
- Komolyan besértődtél? – lépett közelebb félre lökve Zayn-t.
Olyanok voltak, mint egy idegbeteg házaspár.
- Larry Stylinson. – morogtam a szememet forgatva.
- Az. – hajtotta le Louis a fejét és halvány félmosolyra húzta a száját.
- Louis, ez rohadtul nem vicces. – temette arcát a tenyerébe Harry. – Amúgy meg ki ez ?
- Faye. – válaszolt helyettem Zayn.
- Hogy-hogy nincs Itt a nyáladzó zombi tömeg? – fordultam körbe felvont szemöldökkel.
- Én inkább Paul-on csodálkozom. – rázta meg a fejét ajkát beharapva Louis.
- Ne örülj! Itt vagyok. - fogta meg hátulról a pólóját a nagydarab testőr. Néhány másodpercen belül
elöntötték a helyet a rendőrök. Még mindig a leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy kerültem ilyen helyzetbe és mit keresett itt Louis. Teljesen össze voltam zavarodva. A gondolatok vadul kavarogta a fejemben és a bokám lüktetése egyre erősödött. Nem ez volt a legmegfelelőbb pillanat, hogy kérdezősködjek ezért inkább úgy döntöttem megpróbálok egyedül haza jutni. Ahogy vártam senki se jött utánam. Szerintem fel se tűnt nekik, hogy eljöttem. A sikítások egyre közelebbről hallatszottak majd néhány másodperc múlva test is társult hozzájuk. A sarkon beözönlő több ezer örjöngő lány egyenesen a park felé rohant fellökve engem.
- Szia aszfalt rég dumáltunk. – paskoltam meg magam mellett a jéghideg földet.
- Minden oké?
Felkaptam a fejem és a vakuvillanások, paparazzok és fangirl-ök visongását túlkiabálva felnéztem.
- Paul?
Megragadta a kezemet és talpra húzott.
- Gyere. – tolt maga előtt. Befordult a sarkon és sebes léptekkel megindult a fényszórók felé. A fekete limuzin szinte teljesen eggyé olvadt a sötétséggel.
- Szállj be. – tépte fel az ajtót közben ajkát harapdálva pislogott mögénk.
- Nem! Nem szállhatok be idegenek autójába.– jelentettem ki és leráztam magamról a kezét.
- Ne idegesíts! – nyúlt ki egy vékony kar, megragadta a csuklómat és berántott a kocsiba. Az ajtó hangos csattanással zárult be mögöttem. Paul előre sietett és mielőtt bármit is tehettem volna a gázra taposott.

4 (!!!!!!) Komi után új rész (:

3. Who are you?

Hirtelen szorítást éreztem a csuklómon majd a testem rándult egyet és halk puffanással a földre zuhantam. Fel akartam sikítani, de puha ujjak tapadtak a számra és képtelen voltam bármilyen hangot is kiadni. Meg fogok halni.~ futott át a fejemben. Amúgy is ezt akartad, nem? Elvesztettél mindent nincs értelme tovább küzdeni a semmiért. Minden izmomat elernyesztve hagytam, hogy a karjaiba essek.
-  Ne, Ne, Ne. - hadarta kétségbeesetten és paskolgatni kezdte az arcomat. A szemeim kipattantak és legszívesebben felsikítottam volna, de képtelen voltam rá. Meredten bámultam a villogó lámpák halvány fényében a tiszta kék szempárba. Világos barna haja a homlokába hullott, ahogy óvatosan fölém hajolva fürkészte az arcomat. – Basszus, megijesztesz. – kapott a tarkójához majd elhúzta a száját és megkönnyebülten fújta ki a bennt tartott levegőt. Ijedten fordultam körbe majd néhány másodperc múlva megint talpon voltam, futásra készen, de ő újra a csuklóm után kapott és lerántott maga mellé.
-Lebuktatsz. – rázta meg a fejét majd óvatosan kilesett a bokrok takarásából.
- Sikítani fogok! – közöltem vele suttogva.
-Nem, nem fogsz. – fordult vissza hozzám gúnyos félmosollyal az arcán. Nagyot sóhajtottam majd négykézláb megindultam a másik irányba, míg ő távcsövet formálva az ujjaiból fürkészte a terepet.
- Rohadt nagy kérés, ülni és kussolni? – forgatta a szemét mire én ’most már csak azért is’ alapon felüvöltöttem, és ha nem fogja be a számat, akkor még mindig csinálnám. Akármennyire is undorítónak találtam a helyzetet összenyálaztam a tenyerét és újra próbálkoztam a meneküléssel. Sikertelenül.
- Bírj már nyugton lenni. – szorult ökölbe a keze és könyörgő tekintettel meredt rám.
- Ha tudnám, mit akarsz. - húztam el a számat majd a sarkamra ülve kérdőn oldalra billentettem a fejem. A játszótér körül rendőrautók szirénáztak és sötét alakok, zseblámpákkal a kezükben indultak meg felénk.
- Teljesen jó. – vigyorgott az arcomba lesajnáló tekintettel.
- Mondd, hogy nem szöktél el! – temettem az arcomat a tenyerembe.
- Tudod, ki vagyok? Nem néztem volna ki belőled. – forgatta a szemét.
- Van TV-m, olvasok újságot és már ne haragudj, de mindenhol ti vagytok. – feldobtam a kapucnimat és megpróbáltam egy fának támaszkodva feltápászkodni a földről, de a bokámban lüktető fájdalom nem engedett. Az adrenalin teljesen elpárolgott a testemből, egyszerre minden súlyos lepelként nehezedett rám.
- Te nem vagy rajongó. – jelentette ki inkább csak magának.
- Gratulálok, hogy rájössz. – nyögtem fel fájdalmasan mielőtt visszarogytam mellé.

2. My life is worse than a nightmare.

*1hétmúlva*

-… nagyon sajnálom. – nézett fel rám közömbös arckifejezéssel az előtte tornyosuló papírkupac takarásából.  A gombóc, ami már a beszélgetés kezdete óta növekedett, most elszorította a torkomat és öklendezni kezdtem. Remegő ujjaimat ökölbe szorítva meredtem ki az ablakon és mélyeket lélegezve bámultam a rohamosan sötétedő égboltot.
- Nem igaz. – álltam fel hátra borítva a széket, ami hangos csattanással ért földet. Undorodva fordultam körbe a vakítóan fehér, steril szobában majd könyörgő tekintettel az orvosra pillantottam.
- Üljön vissza! A lába még nem áll készen..
- Nem érdekel! – ráztam meg a fejem és hátrálni kezdtem.
- Üljön vissza! – emelte fel a hangját és az asztalra támaszkodva közelebb hajolt. – Mint mondtam sajnálom. De ez nem változtat a tényen, hogy a bokáját ért sérülés miatt nem léphet többet színpadra.
Nem most hallottam először ezt a mondatot a szájából, mégis minden alkalommal szíven szúrt a tudat. Dühtől-keserűségtől eltorzult arccal téptem fel az ajtót és nem törődve a bokámat hasogató fájdalommal rohanni kezdtem. Végig szaladtam a fertőtlenítőtől bűzlő folyosókon és könnyeimmel küszködve rontottam ki a kórház kapuján. A csípős októberi levegő megcsapta arcomat és beférkőzött a pulóverem alá. Mélyeket lélegezve lassítottam a tempón. Semmi kedvem nem volt vissza menni a kollégiumba. Hallgatni az emberek sajnálkozását, nézni a szánalmat a szemükben és tudni, hogy talán mindent elvesztettem. Kifújtam a bennt tartott levegőt és unottan figyeltem, ahogy lehelletem gőzpamacsként tőr fel majd tűnik el az éjszakában. A távolból őrült sikongatások hada és rendőrautók szirénázása hallatszott. Feldobtam a kapucnim és kezeimet a zsebembe süllyesztve befordultam a sarkon. A lámpák gyér fénye rávetült az közelben húzódó parkra és a mögötte lévő kihalt játszótérre. Hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból, ahogy hanyag körbenézés után leléptem a járdáról és nehézkes léptekkel besétáltam a parkba. A fülem mögé tűrve egy hullámos tincset huppantam le az átfagyott hintára és egy lábbal hajtani kezdtem magam. A szél süvített a fülem mellett, ahogy egyre magasabbra emelkedtem. A szemem lassan hozzá szokott a sötéthez és hirtelen ötlettől vezérelve kiugrottam a hintából. Az első pillanattól fogva tudtam, hogy hülyeséget csinálok, de mint mostanában a legtöbb dologgal, ezzel is úgy voltam, hogy nem érdekelt. Fel voltam készülve a mérhetetlen fájdalomra a becsapódást követően, éreztem a jéghideg földet a hátam alatt, ahogy könnyeimmel küszködve tehetetlenül vergődőm az aszfalton. A kapucni hátra esett a fejemről, ahogy hangtalanul repültem a levegőben. Jobb lábamat előre nyújtva értem földet majd tompítva az ütés erősségét behajlított térddel emeltem hátra a balt. Akaratlanul is elmosolyodtam. Talán van még remény. Kell, hogy legyen.
-Huh. – hallottam egy hangot a hátam mögül. Ami akár valami állat is lehetett volna, de nem, ez határozottan emberi hangzású volt. Hátrálni kezdtem. A zsebemhez kaptam, hogy kitapintsam a telefonom, de sehol semmi. Kétségbeesetten fordultam körbe, de senki nem volt ott. A lábam a földbe gyökerezett, de ha akartam se tudtam volna elrohanni. A fák levelei összesúrlódtak susogó hangot ki adva. Valaki megmozdult közöttük. A szívem őrült tempóban püfölte a mellkasomat és képtelen voltam normálisan lélegezni. Őrült gondolatok zűrzavara kavargott a fejemben. Minek jöttem ide? Inkább hallgattam volna a többiek sajnálkozását, mint, hogy távol az otthonomtól egy sötét, kihalt parkban valami őrült meggyilkoljon. Ilyen szép és ehhez hasonló jövőképek villogtak a szemem előtt.
Léptek gyorsuló puffanása törte meg a csendet. Elképesztő, hogy az agy mikre nem képes, ha veszélyt érez. Hiper sebességre kapcsolva rohanni kezdtem. Fogalmam sem volt merre megyek. Csak egy gondolat hajtott: El innen.  

1. Live for your dreams

Arcomra festett műmosollyal a színpadra léptem és a tömeg felé fordulva büszkén kihúztam magamat. Képtelen voltam elhinni, hogy annyi küzdelem, lemondás és fájdalom után eljutottam idáig. Amiről annyi éven át csak álmodni mertem. Most végre sikerült. Egy utolsó pillantást vetettem a közönségre majd lehunytam a szememet. A testem azonnal reagált az ismerős dallamokra. Minden izmom megfeszült, a szívem a torkomban dobogott, s minden energiámmal a mozdulatokra összpontosítottam. Karomat a fejem fölé emelve hangosan kifújtam a levegőt. A zene kizárta a gondolatokat a fejemből. Álmomban is végig tudtam volna csinálni.

 Saját szavaimmal élve a tánc olyan, mint az élet csak akkor érsz vele valamit, ha nem adod fel az első elhibázott lépés után.

 A koreográfia végéhez közeledve elöntött a megkönnyebbülés. Eddig minden tökéletesen sikerült. Már csak az utolsó ugrás volt hátra és vége. Mély levegőt vettem és határozott léptekkel neki futottam. Még egyszer utoljára, minden izmomat megfeszítve elrugaszkodtam és a levegőbe vetettem magam. Hihetetlenül boldog voltam, és akkor először olyat tettem, amit még soha ezelőtt a színpadon: őszintén mosolyogtam. A pillanat túl tökéletes volt ahhoz, hogy sokáig tartson. Puhán kellett volna talajt fognom, de amint földet értem a lábam megbicsaklott. Kibírhatatlan fájdalom hasított bele és én összeestem. A döbbenet másodpercek alatt söpört végig az arénán. A zene nem várta meg, hogy visszaálljak, megfeledkezve rólam tovább játszotta a dallamokat. Hitetlen arcok, kétségbeesett és aggódó pillantások hada nézett le rám. Olyan erővel haraptam az ajkamba, hogy a vér kibuggyant belőle és elöntötte a számat. Egész testemben remegve feltornáztam magam álló helyzetbe és nem törődve a mardosó fájdalommal forogni kezdtem. A sarkam emelkedett és süllyedt ahogy másik lábamat előre nyújtva hajtottam magam. Összeszorított fogakkal előre léptem. Fél karomat a fejem fölé tartottam, míg a másikkal megragadtam a bokámat és a homlokomhoz emelve sikerült megtartanom magam az utolsó szólam erejéig. A zene lassan halkulni kezdett majd elhallgatott. Nem bírtam tovább. Minden egyszerre szakadt ki belőlem és egy fájdalmas nyögés kíséretében térdre borultam. A fények leoltódtak és minden elsötétült. Tehetetlenül hagytam, hogy két izmos kéz megragadjon és a karjaiba emelve levigyen a színpadról. Tűzforró könnyeim megállíthatatlanul folytak végig arcomon. Képtelen voltam mozdítani a bokámat.  A színpadtól az öltözőmig tartó pár perces séta alatt újra és újra próbálgattam de minden alkalommal kínzó fájdalom nyílalt belé.  Az ajtó túloldaláról tompán felcsendült a zene és láttam magam előtt a lányt aki én is lehetnék. Lebegő mozdulatokkal,  táncolni a színpadon. Rendezett vonásokkal, egyenes háttal  és magabiztosan.  Pont ott ahol én . Az öltözőmbe érve óvatosan a padra fektetett majd eltűnt. Arcomat a tenyerembe temetve zokogni kezdtem és tehetetlenül néztem végig, hogy az álmom a pulóverem ujjába törölt könnyeimmel együtt megsemmisül.