Szerintem ennél unalmasabbat nem irtam. (Javítsatok ki ha igen.) Nem tudom lesz e aki olvassa vagy egyáltalán megnézi de remélem lesz olyan akinek tetszik... Nem írok komi határt. De az, hogy folytatom e azt az ehhez a részhez kapott kommentek fogják meghatározni .. :)
Meghaltam. ~ ez volt az első gondolatom, ahogy
magamhoz tértem a kábulatból és a kezemre támaszkodva erőtlenül feltornáztam
magamat ülőhelyzetbe. Körülöttem mindent vastag hamu réteg takart.
- Faye. – sikította egy hang. Laposakat pislogva oldalra fordítottam a fejem. A
kép villogott és erősen homályos volt, de a látvány, ami elém tárult örökre
belevéste magát az emlékezetembe.
Minden lángokban állt, a folyosón tömény fekete füst keringett. Mollie a
térdére fektette a fejemet és hajamat simogatva nyugtató szavakat mormolt a
fülembe. Szemeiben könnyek csillogtak, de nem hagyta kigördülni őket.
- Sietnünk kell. – suttogta majd óvatosan a hátam mögé csúsztatta a kezét és
magához ölelt.
- Igen. – ráztam meg a fejemet majd
kibontakoztam a karjaiból és lassan felegyenesedtem. Hátat fordítottam neki és
pulcsimat az arcom elé húzva aprókat lélegeztem. A felforrósodott levegő égette
a torkomat. Felköhögtem. A csuklómban lüktető fájdalom egyre
elviselhetetlenebbé vált.
- Mollie. – kiáltottam a füstöt mélyen a tüdőmbe szívva. Fuldokolva kaptam a
mellkasomhoz a kezemet és tehetetlenül fordultam körbe.
- Fuss Faye! – köhögte erőtlenül.
Gondolkozás nélkül a hang irányába rohantam. A parázsló gerendák ropogva adták
meg magukat a lángoknak. Kétségbeesetten pásztáztam a soha megszűnni nem látszó
szürkeséget mikor hirtelen megláttam Mollie-t. Hátát a falnak támasztva
kuporgott a földön. Körülötte üvegszilánkokon csillant meg a lángcsóvák fénye.
- Miért nem…? – kezdtem, de hangom elnémult, amint észrevettem a lábára
nehezedő narancssárgán izzó gerendát. Térdre rogytam és csupasz tenyeremet a
szálkás fára helyezve teljes erőmből tolni kezdtem, de hiába. A kezemből ömlött
a vér, égett hús szaga terjengett a levegőben.
- Faye, Húzz már innen. – lökött arrébb Mollie. Elvesztettem az egyensúlyomat
és a földre borultam.
Egyre nehezebben vettem a levegőt, a lángokból áradó forróság égette a bőrőmet.
Újra próbálkoztam a gerenda eltávolításával, ezúttal a lábamat hívtam
segítségül, de ez sem tűnt hatásosnak.
- Ne félj, mindjárt jön valaki és minden
rendben lesz. – ragadta meg a vállamat Mollie, majd mosolyt erőltetett magára,
de még láttam, ahogy a fájdalom átsuhant az arcán. Szörnyű kínokat élt át.
Lassan megpróbált változtatni a
testhelyzetén, de a lábán nyugvó gerenda nem engedte elmozdulni.
- Menj, nézd meg, hogy itt vannak e már. – unszolt fáradt mosollyal közben
kezeivel amennyire csak tudott
előre tolt.
- Nem hagylak itt. – szögeztem le majd visszamásztam mellé és hátamat a falnak
vetve felhúzott térdeimre hajtottam a fejemet. Tehetetlenül felsóhajtott.
- Emlékszel mikor azt mondtad, ha lesz egy hörcsögöd Mollie-nak fogod hívni? –
kérdezte fejét a vállamra hajtva.
- Ez még mindig érvényben van. - Akaratlanul is felnevettem az emlék hatására.
– Ha kijutottunk veszek egyet.
- Nem szeretem a rózsát és… – jelentette ki szomorúan, bár nem fejezte be mégis
tudtam, miért mondja ezt nekem. -… a tömeget sem. – sóhajtott fel fáradtan
megtörölve az arcát.
Dühös voltam Mollie-ra. Nem akartam elhinni, hogy ilyen könnyen feladja.
Egyszerűen képtelen voltam felfogni miért beszél, a saját temetéséről nekem mikor ennek még olyan távol kéne lennie.
- Én se. – feleltem mosolyogva. – De a liliomot imádom. Szerinted ..?
- Faye, akkor se fogsz megmenteni, ha tereled a témát. – nézett rám felvonva
fél szemöldökét.
- Ne beszélj már hülyeségeket. – remegő térdekkel tápászkodtam fel a hamuval beterített földről majd pillanatnyi habozás után tenyeremmel a gerendának feszültem.
Ahogy a sérült bőr az
elszenesedett, de még mindig izzó szálkákhoz ért égető fájdalom perzselt végig a karomon. Fogaim összekoccantak olyan erővel szorítottam egymáshoz ajkaimat visszafojtva feltörni készülő üvöltésemet. A keményfa nem engedett. Tehetetlenül az ölembe ejtettem
véresre égett kezeimet majd dühömben rugtam rajta egyet, de csak a lábam bánta.
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy hátat fordítok mindennek és
elrohanok, de barátnőm
mintha megérezte volna:
- Faye. Faye ne hagyj egyedül. Kérlek ne menj el. – könyörgött Mollie erőtlenül felém lendítve remegő
karjait. Mindenem sajgott, ahogy reménykedve körbefordultam egy apró fénycsóva
után kutatva az egyre sűrűsödő fekete füstben. Sose éreztem még ennyire kilátástalannak a helyzetet.
Sose gondoltam volna, hogy így fogok meghalni.
- Nem hagylak. – sóhajtottam fel végül majd arcomra festett műmosollyal – pont, ahogy azt a színpadon is tettem – lerogytam mellé és
bár tudtam, hogy innen egyikünk sem jut ki élve igyekeztem a legszebbé tenni
ezt az utolsó pár percet, amíg a gyilkos füst vagy a pusztító tűz nem végez mindkettőnkkel.
Talán még eltudnék, menekülni. De miért tenném?
- Valamit el kell mondanom. – köhögött fel Mollie, tekintete találkozott az
enyémmel. Világos szemei szinte világítottak koromtól fekete arcán. – Szörnyű dolgot tettem Faye..
- Teljesen mindegy mit csináltál. Szeretlek és bármi is volt az nem fog
változtatni a tényen, hogy te vagy a legjobb barátnőm. – öleltem át, de ő
azonnal eltolt magától és a vállamnál fogva kényszerített, hogy a szemébe
nézzek.
- Nem, Faye. Ezt nem fogod megbocsátani nekem.
- Mit? – kérdeztem kifejezéstelennek tűnő hangon.
- Meg kellett, hogy védjelek. – csuklott el a hangja.
- Mollie. Mit csináltál? – üvöltöttem fenyegetően
fölé magasodva.
Sápadt, beesett arca most összerándult a fájdalomtól. Annyira aprónak és
törékenynek tűnt.
- Én.. – szemei megrebbentek majd fennakadtak a kíntól, ujjaival görcsösen
markolta a karomat.
Fülemben dobolt a vér, egyre erőtlenebbül
lélegeztem.
- Te? – sürgettem megrázva a vállát.
- Én tehetek róla. – suttogta kibuggyanó könnyekkel.
A fejemben egymást kergették a rémképek, de egyiket se tudtam elképzelni
Mollie-ról a lányról, akit négy éve a legjobb barátnőmnek tartottam, akivel minden titkomat megosztottam. Ó Mollie, mit
tettél?
- Miről? – ráncoltam a homlokomat. – Bármi is az ne törd magad. Már megbocsá..
- …hogy többet nem táncolhatsz. – fejezte be hangját felerősítve.
A szívem összeszűkült,
hogy aztán millió darabra törhessen szét. Mollie szavai gyilkos tőrként fúródtak belém.
- Miről beszélsz? – nyögtem fel fájdalmasan sérült tenyerembe temetve arcomat.
– Én tehetek róla. Elestem, te is láttad.
- Nem akartam... – karolt át. Nem toltam
el magamtól. Hitetlenül meredtem magam elé és hagytam, hogy erőtlenül oda vonjon magához. Vártam a halált. Olyan
könnyű lehet, feladni, lassan
zuhanni a semmibe és hagyni, hogy a sötétség magához öleljen.. örökre.
- Faye. – üvöltötte egy rekedtes hang. Lassan
oldalra fordítottam a fejemet, de nem láttam semmit. Hirtelen egy izmos kéz
fonódott a csuklóm köré és rántott fel a földről. A
váratlan mozdulat magamhoz térített.
- Harry. – lélegeztem fel megkönnyebbülten. – Segítened kell!
De a fiú ahelyett, hogy Mollie felé fordult volna szorosan magához ölelt és
pólóját az arca elé tartva a másik irányba indult. Hátra kaptam a fejemet és a
lány fájdalomtól könnyes szemeibe néztem. Ajkai erőtlenül formálták a
szavakat: Ne menj el, kérlek!
- Ne! – sikítottam, amint rájöttem, hogy esze ágába sincs visszamenni
Mollie-ért. – Harry engedj!
Figyelmen kívül hagyva engem, kifejezéstelen arccal tovább ment. A tüdőmbe szívott portól fuldokolva felköhögtem.
- Hova viszel? - néztem fel rá. Göndör tincsei a homlokához tapadtak, pólója
több helyen kiégett. Arca fekete volt a koromtól.
- Ki. – jött a tömör válasz. Hirtelen felkapott az ölébe és elrugaszkodott,
arcomat a mellkasába temettem. A pillanat alig tartott tovább néhány
másodpercnél Harry talpra állított majd újra rohanni kezdett csuklómat egy
pillanatra sem engedve el. A füst a torkomat fojtogatta. Végtelennek tűnő hajsza után végül befordultunk egy sarkon, éreztem, ahogy a félelem megbénít. A folyosón hatalmas
tűztenger tombolt a végén
egy fém ajtóval.
- Rohadtul fog fájni. – nézett le rám Harry zöld szemei visszaverték a
lángokat. – Ne maradj le és soha ne engedd el a kezemet.
Mielőtt tiltakozhattam volna Harry gondolkozás nélkül lejjebb csúsztatta a
kezét és ujjait az enyémekre kulcsolva előre vetette magát.
Éreztem, ahogy a lángok a testemet nyaldossák mentükön perzselő fájdalom hagy
nyomot. A tűz minden oxigént elszívott. Szédülni kezdtem és egyre nehezebben
tudtam lépést tartani a fiúval. Izzadt a tenyerem és képtelen voltam nyitva
tartani a szememet. Kapucnimat az őrült forróság ellenére a fejemre dobtam.
Örökkévalóságnak tűnt mire végre megálltunk és Harry elengedte a kezemet.
Kipattantak a szemeim és kétségbeesetten meredtem rá.
- Állj hátrébb! – parancsolta majd teljes erejéből az ajtóba rúgott. Az meg se
mozdult. – Basszameg. Segítenél?
Remegve bólintottam és mikor Harry jelt adott a tőlem telhető legnagyobb erővel
veselkedtem neki. A fémajtó nyikorogva kidőlt és gondolkozás nélkül
átfutottam rajta…
Lábaim egymásba gabalyodtak és én a földre zuhantam. A zsebemből kiesett a gyűrött fecni - amit még Mollie-tól kaptam - és a fejem mellett landolt. Erőtlenül oda pillantottam és olvasni kezdtem. A szívem kihagyott egy ütemet és elakadt a lélegzetem. Dühtől remegve hagytam, hogy Harry a karjaiba emeljen és meginduljon velem az ajtó felé.
- Vigyél ki innen. - Fejemet lassan vissza fordítva néztem, ahogy a már kisimult papír lángra kap és elnyeli őt a tűz..
2012. augusztus 10., péntek
2012. július 17., kedd
13. If we could only turn back time
Sziasztok :)). Magamhoz képest gyorsan hoztam a részt. Nem lett a legvidámabb de remélem sikerült tisztáznom néhány dolgot és összezavarni sokmilliót : DD Na nem pofázok tudom, hogy már unjátok:) I hope you'll like It.
Kövi rész 6 komi után (:
Mellkasa az enyémnek feszült, kezeivel a vállam mellett támasztotta a falat elzárva előlem a menekülés lehetőségét. Ajka egy vonalba került a szememmel, éreztem forró lehelletét a bőrőmön. Szaggatottan fújtam ki a levegőt és zavarodottan pislogtam rá, míg ő arcával egyre csak közeledett.
- Niall. – motyogtam elkapva a fejemet. A sötét folyosón erőtlenül vibráltak a poros vészlámpák.
- Faye? – suttogta alig néhány centire megállva tőlem. Világoskék szemei gyanakvással teltek meg, ahogy köztem és a folyosó között kapkodta a fejét. Karjait leeresztette és a derekam köré fonva a falhoz szorított majd hozzám simult.
- Mi ez az egész? – kérdeztem elfuló hangon mire ő még jobban magához szorított.
- Ne. – állát a vállamra támasztva lehunyta a szemét. – Most ne beszélj.
- De én. .
- Faye, kérlek.
Éreztem mellkasának egyenletes emelkedését, szívének dobogását, bőrének illatát és hosszú idő óta először úgy éreztem nem félek semmitől.
- Niall tünés. Húzz innen. – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül. – Menj már, átveszem.
- Vigyázz rá. – a biztonságot nyújtó karok egy pillanat alatt eltűntek a fiú erőtlenül végig simított az arcomon majd megfordult és sebes léptekkel megindult a folyosó végtelennek tűnő homályában. Döbbenten meredtem Louis-ra. Szemei félelemtől csillogtak, haja ziláltan tapadt a homlokához, pulóvere kapucnija a fejére dobva.
- Mi történik? Hova ment Niall? Louis válaszolj már!!! – ráztam meg a tenyerem az arca előtt, de mintha nem tudná eldönteni, hogy mit tegyen. Örökké valóságnak tűnt mire tekintetét végre rám emelte, szemei tele voltak fájdalommal, mintha vesztesként jött volna ki saját magával vívott csatájából. Hirtelen elkapta a csuklómat és húzni kezdett. Nem volt más választásom, rá kellett bíznom magam és hagynom, hogy vezessen. A folyosón kialudtak a lámpák a föld remegni kezdett.
- Louis! – üvöltöttem rá ide-oda kapkodva a fejem a sötétben. – Mi volt ez?
- Sss. – sziszegte ujjait az enyémekre kulcsolva. – Ki viszlek.
- Nem! Addig nem megyek, sehova amíg nem mondod, el mi a franc van itt. – álltam meg hirtelen majd tüntetőleg hátrálni kezdtem kezét egy pillanatra sem engedve el.
- Faye. – lépett közelebb. - Bíznod kell bennem.
- Miért tenném? – csattantam fel, a torkom elszorult. – Nem is ismerlek.
- Mert nincs más választásod. – suttogta tekintetét az enyémbe fúrva.
A fény egy pillanatra felvillant világossággal borítva be a folyosót. A színpad felől elkeseredett kiáltások hangzottak fel.
Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy kétségbeesetten Louis felé fordultam, de ő már nem láthatta, hogy sírok ugyanis a lámpák hirtelen felizzottak majd villanykörték százai robbantak szét a plafonon. Borotvaéles üvegszilánkok repültek a levegőbe, Louis a földre lökött.
- Meg fogunk halni! Louis, meg fogunk halni. – sikítottam majd térdeimet átfogva előre hátra hintázni kezdtem. Üvegszilánkok fúródtak a tenyerembe és hasítottak végig a karomon.
- Fogd be azt a retardált fejed. Nem fogsz meghalni. – ragadta meg a kezemet, hogy aztán egy határozott mozdulattal talpra rántson. Éreztem, ahogy a vér kibuggyan a sebeimből és megállíthatatlanul ömleni kezd végig az alkaromon.
- Most nyugtatni próbálsz? Mert azt nagyon nem így kéne. – poroltam le a nadrágomat és úgy döntöttem nem szólók neki a vágásokról.
- Nem, de ha nem fogod be, leütlek. – felelte tárgyilagos hangon.
- Meg se találsz. – és bár tudtam, hogy nem láthatja a sötétben, mégis kihívóan felvontam a szemöldökömet.
- Azt hiszed? – kérdezte és a hangjában éreztem, hogy mosolyog.
Az épület falai újra megremegtek a vakolat hatalmas darabokban mállani kezdett porfelhővel vonva be a folyosót.
- Louis! – akartam sikítani, de ekkor puha ajkak érintését éreztem a számon. Mielőtt bármit is tehettem volna Louis elhúzódott majd homlokát az enyémnek döntve arcomat két tenyere közé fogta.
- Megvagy. –ajkát ép hogy az enyémhez érintve, lassan vette a levegőt.
- Oké, ezzel sikerült totálisan összezavarnod. – suttogtam mire válaszul teljesen eltolt magától. Nem tudom mi rosszat mondhattam, de mikor újra megszólalt a hangja közömbösen csengett.
- Gyere. – távolodó lépteinek koppanásából tudtam, hogy tovább ment. Az ablakok belerezegtek az újabb rengéshullámba.
Még mindig kábultan a falhoz léptem és a repedéseken végig futva ujjaimmal igyekeztem tartani vele a tempót. A tüdőm megtelt porral és erősen pislognom kellett, ahhoz, hogy bármit is látni tudjak.
- Faye. – kiáltotta egy hang megkönnyebülten mielőtt a tulajdonosa lelkesen rám vetette magát. – Azt hittük meghaltál.
- Mollie. – sóhajtottam fel, majd eltoltam magamtól és a vállam felett hátra pillantottam.
- Itt vagyok. – felelte Louis ujjait a kézfejemre kulcsolva.
- Basszus, tudod, hogy megijedtem? – ölelt magához Danie szaggatottan kifújva a levegőt. – Ki kell jutnunk innen.
- Igen, valaki elmondaná, mi van? – kérdeztem ajkamba harapva.
- Az aréna öt percen belül felrobban, van még kérdésed? – Louis meg se várva, hogy válaszoljak húzni kezdett. Olyan erősen szorítottam meg a kezét, hogy felszisszent fájdalmában, de nem húzta el.
- Mi van? Miért? – hebegtem égő torokkal.
- Szóval nincs. Értem.
- Többiek? – fordultam a fiú felé idegességtől remegve.
- Szerinted honnan tudnám, ha végig veled voltam? – Jogos.
- Zayn-t és Liam-et láttuk kimenni, Niall-ről és Harry-ről semmit se tudunk. – lépett mellém Mollie és a zsebembe csúsztatott valamit. – Ezt majd akkor, ha kiértünk. – suttogta.
- És ha nem, akkor mi van? – csattantam fel mindenkit meglepve.
- Szívás. – vonta meg a vállát a lány majd visszasétált Danie mellé.
- Várj, azt mondod láttad Zayn-éket kimenni. – kezdtem el hangosan gondolkozni.
- Csak meg ne kérdezd, hogy miért nem kértem tőle autógrammot, mert itt fojtalak meg. – horkant fel Mollie és szinte láttam magam előtt, ahogy a szemeit forgatja.
- Nem, de most, hogy mondod. – töprengtem el mire egy erőteljes hátba vágást kaptam, nem volt kérdéses, hogy kitől. – Oké, oké. Szóval, ők, hogy-hogy kimentek és ti nem?
- Azelőtt léptek le, hogy bezárták az ajtókat. – válaszolt helyette Danie.
- Úgy érted nem tudunk sehol lelépni. – állapítottam meg nyugodt hangon.
- Ez azért így elég erős. – szólt közbe Louis, befordultunk egy félig beomlott sarkon majd a törmelékeken átvágva egy hatalmas fémajtó felé vettük az irányt.
Közelebb érve bizonyossá vált, hogy a többihez hasonlóan ez is zárva van.
- A vezérlő teremben nincs rács az ablakon. – vetette közbe izgatottan Mollie.
- A vezérlő terem túl magasan van, és azért nem szereltettek rá ablakot, mert képtelenségnek gondolták, hogy lesz olyan idióta, aki azon át próbálkozik. – mutatott rá Louis mire az apró reménysugár is kialudni látszott.
- Mennyi időnk van még? – kérdeztem halkan, már előre tartva a választól.
- Nem sok. – felelte Danie pulóverének zsebébe csúsztatva kezeit.
- Meg van. – kiáltott fel Mollie mire meglepetten fordultunk felé.
- Mond mielőtt.. – de Louis nem tudta befejezni a mondatát az épület erősen rázkódni kezdett, a mennyezet leomlani látszott, küszködve lélegeztem be a por és hamu keverékét. Louis erőtlenül megszorította a kezemet aztán mintha a fejemben is eloltottak volna egy alig pislákoló gyertyát, minden elsötétült.
Kövi rész 6 komi után (:
Mellkasa az enyémnek feszült, kezeivel a vállam mellett támasztotta a falat elzárva előlem a menekülés lehetőségét. Ajka egy vonalba került a szememmel, éreztem forró lehelletét a bőrőmön. Szaggatottan fújtam ki a levegőt és zavarodottan pislogtam rá, míg ő arcával egyre csak közeledett.
- Niall. – motyogtam elkapva a fejemet. A sötét folyosón erőtlenül vibráltak a poros vészlámpák.
- Faye? – suttogta alig néhány centire megállva tőlem. Világoskék szemei gyanakvással teltek meg, ahogy köztem és a folyosó között kapkodta a fejét. Karjait leeresztette és a derekam köré fonva a falhoz szorított majd hozzám simult.
- Mi ez az egész? – kérdeztem elfuló hangon mire ő még jobban magához szorított.
- Ne. – állát a vállamra támasztva lehunyta a szemét. – Most ne beszélj.
- De én. .
- Faye, kérlek.
Éreztem mellkasának egyenletes emelkedését, szívének dobogását, bőrének illatát és hosszú idő óta először úgy éreztem nem félek semmitől.
- Niall tünés. Húzz innen. – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül. – Menj már, átveszem.
- Vigyázz rá. – a biztonságot nyújtó karok egy pillanat alatt eltűntek a fiú erőtlenül végig simított az arcomon majd megfordult és sebes léptekkel megindult a folyosó végtelennek tűnő homályában. Döbbenten meredtem Louis-ra. Szemei félelemtől csillogtak, haja ziláltan tapadt a homlokához, pulóvere kapucnija a fejére dobva.
- Mi történik? Hova ment Niall? Louis válaszolj már!!! – ráztam meg a tenyerem az arca előtt, de mintha nem tudná eldönteni, hogy mit tegyen. Örökké valóságnak tűnt mire tekintetét végre rám emelte, szemei tele voltak fájdalommal, mintha vesztesként jött volna ki saját magával vívott csatájából. Hirtelen elkapta a csuklómat és húzni kezdett. Nem volt más választásom, rá kellett bíznom magam és hagynom, hogy vezessen. A folyosón kialudtak a lámpák a föld remegni kezdett.
- Louis! – üvöltöttem rá ide-oda kapkodva a fejem a sötétben. – Mi volt ez?
- Sss. – sziszegte ujjait az enyémekre kulcsolva. – Ki viszlek.
- Nem! Addig nem megyek, sehova amíg nem mondod, el mi a franc van itt. – álltam meg hirtelen majd tüntetőleg hátrálni kezdtem kezét egy pillanatra sem engedve el.
- Faye. – lépett közelebb. - Bíznod kell bennem.
- Miért tenném? – csattantam fel, a torkom elszorult. – Nem is ismerlek.
- Mert nincs más választásod. – suttogta tekintetét az enyémbe fúrva.
A fény egy pillanatra felvillant világossággal borítva be a folyosót. A színpad felől elkeseredett kiáltások hangzottak fel.
Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy kétségbeesetten Louis felé fordultam, de ő már nem láthatta, hogy sírok ugyanis a lámpák hirtelen felizzottak majd villanykörték százai robbantak szét a plafonon. Borotvaéles üvegszilánkok repültek a levegőbe, Louis a földre lökött.
- Meg fogunk halni! Louis, meg fogunk halni. – sikítottam majd térdeimet átfogva előre hátra hintázni kezdtem. Üvegszilánkok fúródtak a tenyerembe és hasítottak végig a karomon.
- Fogd be azt a retardált fejed. Nem fogsz meghalni. – ragadta meg a kezemet, hogy aztán egy határozott mozdulattal talpra rántson. Éreztem, ahogy a vér kibuggyan a sebeimből és megállíthatatlanul ömleni kezd végig az alkaromon.
- Most nyugtatni próbálsz? Mert azt nagyon nem így kéne. – poroltam le a nadrágomat és úgy döntöttem nem szólók neki a vágásokról.
- Nem, de ha nem fogod be, leütlek. – felelte tárgyilagos hangon.
- Meg se találsz. – és bár tudtam, hogy nem láthatja a sötétben, mégis kihívóan felvontam a szemöldökömet.
- Azt hiszed? – kérdezte és a hangjában éreztem, hogy mosolyog.
Az épület falai újra megremegtek a vakolat hatalmas darabokban mállani kezdett porfelhővel vonva be a folyosót.
- Louis! – akartam sikítani, de ekkor puha ajkak érintését éreztem a számon. Mielőtt bármit is tehettem volna Louis elhúzódott majd homlokát az enyémnek döntve arcomat két tenyere közé fogta.
- Megvagy. –ajkát ép hogy az enyémhez érintve, lassan vette a levegőt.
- Oké, ezzel sikerült totálisan összezavarnod. – suttogtam mire válaszul teljesen eltolt magától. Nem tudom mi rosszat mondhattam, de mikor újra megszólalt a hangja közömbösen csengett.
- Gyere. – távolodó lépteinek koppanásából tudtam, hogy tovább ment. Az ablakok belerezegtek az újabb rengéshullámba.
Még mindig kábultan a falhoz léptem és a repedéseken végig futva ujjaimmal igyekeztem tartani vele a tempót. A tüdőm megtelt porral és erősen pislognom kellett, ahhoz, hogy bármit is látni tudjak.
- Faye. – kiáltotta egy hang megkönnyebülten mielőtt a tulajdonosa lelkesen rám vetette magát. – Azt hittük meghaltál.
- Mollie. – sóhajtottam fel, majd eltoltam magamtól és a vállam felett hátra pillantottam.
- Itt vagyok. – felelte Louis ujjait a kézfejemre kulcsolva.
- Basszus, tudod, hogy megijedtem? – ölelt magához Danie szaggatottan kifújva a levegőt. – Ki kell jutnunk innen.
- Igen, valaki elmondaná, mi van? – kérdeztem ajkamba harapva.
- Az aréna öt percen belül felrobban, van még kérdésed? – Louis meg se várva, hogy válaszoljak húzni kezdett. Olyan erősen szorítottam meg a kezét, hogy felszisszent fájdalmában, de nem húzta el.
- Mi van? Miért? – hebegtem égő torokkal.
- Szóval nincs. Értem.
- Többiek? – fordultam a fiú felé idegességtől remegve.
- Szerinted honnan tudnám, ha végig veled voltam? – Jogos.
- Zayn-t és Liam-et láttuk kimenni, Niall-ről és Harry-ről semmit se tudunk. – lépett mellém Mollie és a zsebembe csúsztatott valamit. – Ezt majd akkor, ha kiértünk. – suttogta.
- És ha nem, akkor mi van? – csattantam fel mindenkit meglepve.
- Szívás. – vonta meg a vállát a lány majd visszasétált Danie mellé.
- Várj, azt mondod láttad Zayn-éket kimenni. – kezdtem el hangosan gondolkozni.
- Csak meg ne kérdezd, hogy miért nem kértem tőle autógrammot, mert itt fojtalak meg. – horkant fel Mollie és szinte láttam magam előtt, ahogy a szemeit forgatja.
- Nem, de most, hogy mondod. – töprengtem el mire egy erőteljes hátba vágást kaptam, nem volt kérdéses, hogy kitől. – Oké, oké. Szóval, ők, hogy-hogy kimentek és ti nem?
- Azelőtt léptek le, hogy bezárták az ajtókat. – válaszolt helyette Danie.
- Úgy érted nem tudunk sehol lelépni. – állapítottam meg nyugodt hangon.
- Ez azért így elég erős. – szólt közbe Louis, befordultunk egy félig beomlott sarkon majd a törmelékeken átvágva egy hatalmas fémajtó felé vettük az irányt.
Közelebb érve bizonyossá vált, hogy a többihez hasonlóan ez is zárva van.
- A vezérlő teremben nincs rács az ablakon. – vetette közbe izgatottan Mollie.
- A vezérlő terem túl magasan van, és azért nem szereltettek rá ablakot, mert képtelenségnek gondolták, hogy lesz olyan idióta, aki azon át próbálkozik. – mutatott rá Louis mire az apró reménysugár is kialudni látszott.
- Mennyi időnk van még? – kérdeztem halkan, már előre tartva a választól.
- Nem sok. – felelte Danie pulóverének zsebébe csúsztatva kezeit.
- Meg van. – kiáltott fel Mollie mire meglepetten fordultunk felé.
- Mond mielőtt.. – de Louis nem tudta befejezni a mondatát az épület erősen rázkódni kezdett, a mennyezet leomlani látszott, küszködve lélegeztem be a por és hamu keverékét. Louis erőtlenül megszorította a kezemet aztán mintha a fejemben is eloltottak volna egy alig pislákoló gyertyát, minden elsötétült.
2012. július 8., vasárnap
12. Just Tell Me
Sziasztok (: tudom, hogy rég volt már rész de úgy vettem észre nem is nagyon van rá igény. Sokáig húztam, hogy feltegyem ezt is mert nem tartottam elég jónak és zavaros is az egész de azért remélem tetszeni fog. Kövi rész 5 komi után. I hope you'll like It. ♥
Kifejezéstelen arccal meredt rám, hitetlen tekintetét az enyémbe fúrta. Percek teltek el így mire végre valakinek eszébe jutott, hogy rajtunk kívül még várakoznak a sorban.
- Lou. – köszörülte meg a torkát alig hallhatóan Niall, de a fiú nem reagált.
- Louis, dobj ide egy tollat. – kiáltotta lazán a mellette ülő Harry majd óvatosan megbökte a vállát. Lou unottan fordult felé, mire a göndör hajú szemei tágra nyíltak, ahogy jelentőségteljes pillantásokat küldve felé, sürgette.
- Faye. – mosolyodott el zavartan, gyorsan ráfirkantott valamit a lapocskára és várakozón felé nyújtott tenyerembe ejtette az összehajtogatott cetlit. Óvatosan a zsebembe csúsztattam a papírdarabot, majd tovább léptem Harry-hez.
- Minek jöttél ide? – komorodott el miközben aláfirkantott egy autogram kártyát és unottan felém nyújtotta. Fájt, amit mondott, és, ahogyan mondta, de nem mutattam semmi jelét.
- Kösz. – vettem el tőle figyelmen kívül hagyva a kérdését majd rá se pillantva Niall elé álltam.
- Szia. – vigyorgott óvatosan az ölébe ejtve gitárját. – Minden oké?
- Igen. – mondtam mosolyt erőltetve arcomra, nem lehettem valami meggyőző.
- Na. – hajolt közelebb a fülem mőgé tűrve egy kósza hajtincset. Meglepetten hátráltam egy lépést majd karba fonva kezem a mellkasom előtt fáradtan kinyögtem:
- Nem, semmi nem oké. – vontam vállat és kezdtem egyre kínosabban érezni magam.
Megrázta a fejét majd tehetetlenül szőke hajába túrt és ajkába harapva aggódó pillantással méregetett.
- Jól leszel? – pattant le hirtelen a színpadról a gitárját Liam kezébe nyomva.
- Niall, Niall. Úristen Niall-t akarom. – sikította mögöttem egy kócos, lefolyt sminkű lány.
- Akarsz képet? – mentette meg a helyzetet Louis leugorva a színről, kikapta a lány kezéből a mobilját majd eltartotta magától és óvatosan átkarolta az örömtől zokogó lány vállát.
- Niall te most… - fordultam vissza hitetlenül megrázva a fejemet, de egyszerűen képtelen voltam befejezni a mondatot.
- Én most? – kérdezett vissza felvonva a szemöldökét.
- Komolyan érdekel? – kérdeztem ajkamat harapdálva.
- Nem kéne? – biccentette oldalra a fejét, majd szemeit kissé összébb húzva kérdőn fürkészte az arcomat. Tehetetlenül felsóhajtottam.
- Túlélem. – vontam meg a vállamat első kérdésére válaszolva. – Jól leszek.
Óvatos mosolyra húzta a száját, láttam rajta, hogy nem hisz nekem.
- Képet akarok veled meg Niall-el. – sipákolta a lány Louis-t rángatva.
- Cheese. – visította Niall nyakát is átkarolva, majd elkattintotta a gépet.
- ÚRISTEN. – kapott a szívéhez, ahogy visszanézte a felvételt. – Carmen, nem fogod elhinni. – kapta a füléhez a telefont. Szemöldökömet összevonva figyeltem a lányt. Szánalmas.
- Képet? – fordult hátra Louis miután elengedte a hisztérikus rohamot kapva pattogó lányt, aki zokogva nézegette a telefonja képernyőjét, újra és újra.
- Oké. – motyogtam miközben lazán magához ölelt és a fülembe suttogta: Beszélnem kell veled!
Aztán már fotózott is a mobilommal, amiről fogalmam sem volt mikor került hozzá.
- Nem kell. – ráztam meg a fejem majd kibontakoztam a karjaiból és határozottságot erőltetve magamra a szemébe néztem. Az arca teljesen közömbös volt. Képtelen voltam bármilyen érzelmet is leolvasni róla.
- Te vagy Louis, nem? – hallottam Danie, számon kérő hangját a hátam mögül. Hátra kaptam a fejemet és meglepetten vártam mi fog történni.
- Nem tudom. – biccentett a fiú hanyagul a színpadnak támaszkodva. – De megeshet.
- Mondanom kell valamit. Most. – nyomta meg az utolsó.
Néhányan lesajnálóan felnevettek, mások visszafojtott lélegzettel meredtek feléjük.
- Oké. – vonta meg a vállát óvatos mosolyra húzva a száját, szemeivel végig az arcomat fürkészte.
- Tudom, hogy... – kezdte, Louis arcáról leolvadt a mosoly és döbbenet vette át a helyét, hirtelen ellökte magát a színpadtól és karon ragadva a lányt határozott léptekkel a kijárat felé húzta.
Az arénában mindent elsöprő, döbbent csend követte az eseményeket. A biztonsági őrök azonnal utánuk eredtek egy félénk, sötéthajú férfit kivéve, aki remegő hangon motyogta: - Ne álljon meg a sor. Haladjunk.
A csodálkozástól tágra nyílt szemekkel Liamhez léptem.
- Ez meg mi volt? – nézett fel összevont szemöldökkel, ahogy lazán alá firkantott egy cetlit.
- Fogalmam sincs. – ráztam meg a fejemet zavartan, hátra felé tekintgetve.
- Biztos…?
- Szerinted hazudok? – sziszegtem alig hallhatóan.
- Nem. – erőltetett mosolyt az arcára.
- Takarodj már arrébb. – üvöltötte egy minibálna méretű lány gonosz kis szemeit rám emelve. Mellkasán erősen feszült a 1D logó-ja.
- Szállj már le a csajról. – kiáltotta egy másik közvetlen mögöttem, ujjait ökölbe szorítva. – Nem látod, hogy Liam-mel beszélget?
- Nem azért fizettem és nem ettem két hónapig, hogy nézzem, ahogy ez a ribanc itt pofázgat a férjemmel. – visította lábaival toporzékolva a földön.
- Nem ettél, mi? Ennél hihetőbb nem ment? – néztem végig a lány felgyűrődött hurkáin testhez álló ruhái alatt.
- Most meghalsz. – indult meg felénk vöröslő fejjel. – És te is. – bökött felém felpuffadt ujjaival.
Az ott maradt biztonsági őr reakció ideje felért egy félbetört fogkeféjével. Idegesen hátráltam, de az utolsó pillanatban valaki megragadta a derekamat és felrántott maga mellé.
- Állj le. – csattant fel Harry, leugrott a színpadról és elállta az utat. – Ha nem bírsz, magaddal el lehet húzni.
- D-de Harry. – zokogta a bálna bébi vaskos karjaival a fiú felé kapva mire ő hátrált egy lépést. A lány felkapta a pulcsiját a földről majd sebesnek szánt léptekkel, könnyeit törölgetve kitrappolt az épületből.
Felhúztam a lábamat és hálás tekintettel néztem Liam-re. Biztatóan visszamosolygott.
- Faye? – hallottam egy - a legnagyobb jó szándékkal sem nevezhető kedvesnek – hangot a hátam mögül. Felkaptam a fejemet. Mollie haja kócosan meredezett szanaszét, ruhája esetlenül lógótt rajta, szemei felduzzadtak a sírástól. Átfurakodta magát az embereken majd megállt előttem és lesajnáló tekintettel meredt rám. – Hol van Nathan? Megölöm.
- Szia. – vetette oda Harry két autógramm kártya kiosztása között. – Mollie?
- Ja, hello. – biccentett felé majd hanyagul a színpadnak támaszkodott és karjait összefonta a mellkasa előtt.
- Aki már volt, kérem, hagyja el az épületet. – indult el a vézna biztonsági őr széttárt karokkal. A rajongók nagy része vonakodva bár, de távozott.
- Én már semmit se értek. – fakadtam ki néhány perc hallgatás után. – Azt hittem..
- Mit, Faye? – nézett fel rám Mollie, szemei nem csillogtak olyan ártatlanul és őszintén, mint szoktak.
- Nem tudom. – ráztam meg a fejemet, hiányzott a régi Mollie. Tudom, vicces, hogy ezt mondom, hiszen alig pár másodperce érkezett meg. Vagy talán csak nem tűnt fel eddig?
- Komolyan elhitted, hogy…?
Fél szemmel láttam, ahogy Niall feltápászkodik és mögém sétál.
- Na, jó. Te most befogod, te meg velem jössz. – biccentett először Mollie-nak majd felém nyújtotta a kezét és óvatosan felhúzott a földről.
- De még nincs autógrammom Zayn-től. – álltam meg hirtelen és kimondottan idiótának éreztem magam.
- Nem érdekel. – fogta meg a kezem Niall és húzni kezdett. Visszapillantottam a vállam felett épp, hogy csak elkapva Zayn hitetlen vigyorát mielőtt a fiú behúzta mögöttünk a színpadot folyosótól elválasztó ajtót és egy mozdulattal a falnak nyomott.
Kifejezéstelen arccal meredt rám, hitetlen tekintetét az enyémbe fúrta. Percek teltek el így mire végre valakinek eszébe jutott, hogy rajtunk kívül még várakoznak a sorban.
- Lou. – köszörülte meg a torkát alig hallhatóan Niall, de a fiú nem reagált.
- Louis, dobj ide egy tollat. – kiáltotta lazán a mellette ülő Harry majd óvatosan megbökte a vállát. Lou unottan fordult felé, mire a göndör hajú szemei tágra nyíltak, ahogy jelentőségteljes pillantásokat küldve felé, sürgette.
- Faye. – mosolyodott el zavartan, gyorsan ráfirkantott valamit a lapocskára és várakozón felé nyújtott tenyerembe ejtette az összehajtogatott cetlit. Óvatosan a zsebembe csúsztattam a papírdarabot, majd tovább léptem Harry-hez.
- Minek jöttél ide? – komorodott el miközben aláfirkantott egy autogram kártyát és unottan felém nyújtotta. Fájt, amit mondott, és, ahogyan mondta, de nem mutattam semmi jelét.
- Kösz. – vettem el tőle figyelmen kívül hagyva a kérdését majd rá se pillantva Niall elé álltam.
- Szia. – vigyorgott óvatosan az ölébe ejtve gitárját. – Minden oké?
- Igen. – mondtam mosolyt erőltetve arcomra, nem lehettem valami meggyőző.
- Na. – hajolt közelebb a fülem mőgé tűrve egy kósza hajtincset. Meglepetten hátráltam egy lépést majd karba fonva kezem a mellkasom előtt fáradtan kinyögtem:
- Nem, semmi nem oké. – vontam vállat és kezdtem egyre kínosabban érezni magam.
Megrázta a fejét majd tehetetlenül szőke hajába túrt és ajkába harapva aggódó pillantással méregetett.
- Jól leszel? – pattant le hirtelen a színpadról a gitárját Liam kezébe nyomva.
- Niall, Niall. Úristen Niall-t akarom. – sikította mögöttem egy kócos, lefolyt sminkű lány.
- Akarsz képet? – mentette meg a helyzetet Louis leugorva a színről, kikapta a lány kezéből a mobilját majd eltartotta magától és óvatosan átkarolta az örömtől zokogó lány vállát.
- Niall te most… - fordultam vissza hitetlenül megrázva a fejemet, de egyszerűen képtelen voltam befejezni a mondatot.
- Én most? – kérdezett vissza felvonva a szemöldökét.
- Komolyan érdekel? – kérdeztem ajkamat harapdálva.
- Nem kéne? – biccentette oldalra a fejét, majd szemeit kissé összébb húzva kérdőn fürkészte az arcomat. Tehetetlenül felsóhajtottam.
- Túlélem. – vontam meg a vállamat első kérdésére válaszolva. – Jól leszek.
Óvatos mosolyra húzta a száját, láttam rajta, hogy nem hisz nekem.
- Képet akarok veled meg Niall-el. – sipákolta a lány Louis-t rángatva.
- Cheese. – visította Niall nyakát is átkarolva, majd elkattintotta a gépet.
- ÚRISTEN. – kapott a szívéhez, ahogy visszanézte a felvételt. – Carmen, nem fogod elhinni. – kapta a füléhez a telefont. Szemöldökömet összevonva figyeltem a lányt. Szánalmas.
- Képet? – fordult hátra Louis miután elengedte a hisztérikus rohamot kapva pattogó lányt, aki zokogva nézegette a telefonja képernyőjét, újra és újra.
- Oké. – motyogtam miközben lazán magához ölelt és a fülembe suttogta: Beszélnem kell veled!
Aztán már fotózott is a mobilommal, amiről fogalmam sem volt mikor került hozzá.
- Nem kell. – ráztam meg a fejem majd kibontakoztam a karjaiból és határozottságot erőltetve magamra a szemébe néztem. Az arca teljesen közömbös volt. Képtelen voltam bármilyen érzelmet is leolvasni róla.
- Te vagy Louis, nem? – hallottam Danie, számon kérő hangját a hátam mögül. Hátra kaptam a fejemet és meglepetten vártam mi fog történni.
- Nem tudom. – biccentett a fiú hanyagul a színpadnak támaszkodva. – De megeshet.
- Mondanom kell valamit. Most. – nyomta meg az utolsó.
Néhányan lesajnálóan felnevettek, mások visszafojtott lélegzettel meredtek feléjük.
- Oké. – vonta meg a vállát óvatos mosolyra húzva a száját, szemeivel végig az arcomat fürkészte.
- Tudom, hogy... – kezdte, Louis arcáról leolvadt a mosoly és döbbenet vette át a helyét, hirtelen ellökte magát a színpadtól és karon ragadva a lányt határozott léptekkel a kijárat felé húzta.
Az arénában mindent elsöprő, döbbent csend követte az eseményeket. A biztonsági őrök azonnal utánuk eredtek egy félénk, sötéthajú férfit kivéve, aki remegő hangon motyogta: - Ne álljon meg a sor. Haladjunk.
A csodálkozástól tágra nyílt szemekkel Liamhez léptem.
- Ez meg mi volt? – nézett fel összevont szemöldökkel, ahogy lazán alá firkantott egy cetlit.
- Fogalmam sincs. – ráztam meg a fejemet zavartan, hátra felé tekintgetve.
- Biztos…?
- Szerinted hazudok? – sziszegtem alig hallhatóan.
- Nem. – erőltetett mosolyt az arcára.
- Takarodj már arrébb. – üvöltötte egy minibálna méretű lány gonosz kis szemeit rám emelve. Mellkasán erősen feszült a 1D logó-ja.
- Szállj már le a csajról. – kiáltotta egy másik közvetlen mögöttem, ujjait ökölbe szorítva. – Nem látod, hogy Liam-mel beszélget?
- Nem azért fizettem és nem ettem két hónapig, hogy nézzem, ahogy ez a ribanc itt pofázgat a férjemmel. – visította lábaival toporzékolva a földön.
- Nem ettél, mi? Ennél hihetőbb nem ment? – néztem végig a lány felgyűrődött hurkáin testhez álló ruhái alatt.
- Most meghalsz. – indult meg felénk vöröslő fejjel. – És te is. – bökött felém felpuffadt ujjaival.
Az ott maradt biztonsági őr reakció ideje felért egy félbetört fogkeféjével. Idegesen hátráltam, de az utolsó pillanatban valaki megragadta a derekamat és felrántott maga mellé.
- Állj le. – csattant fel Harry, leugrott a színpadról és elállta az utat. – Ha nem bírsz, magaddal el lehet húzni.
- D-de Harry. – zokogta a bálna bébi vaskos karjaival a fiú felé kapva mire ő hátrált egy lépést. A lány felkapta a pulcsiját a földről majd sebesnek szánt léptekkel, könnyeit törölgetve kitrappolt az épületből.
Felhúztam a lábamat és hálás tekintettel néztem Liam-re. Biztatóan visszamosolygott.
- Faye? – hallottam egy - a legnagyobb jó szándékkal sem nevezhető kedvesnek – hangot a hátam mögül. Felkaptam a fejemet. Mollie haja kócosan meredezett szanaszét, ruhája esetlenül lógótt rajta, szemei felduzzadtak a sírástól. Átfurakodta magát az embereken majd megállt előttem és lesajnáló tekintettel meredt rám. – Hol van Nathan? Megölöm.
- Szia. – vetette oda Harry két autógramm kártya kiosztása között. – Mollie?
- Ja, hello. – biccentett felé majd hanyagul a színpadnak támaszkodott és karjait összefonta a mellkasa előtt.
- Aki már volt, kérem, hagyja el az épületet. – indult el a vézna biztonsági őr széttárt karokkal. A rajongók nagy része vonakodva bár, de távozott.
- Én már semmit se értek. – fakadtam ki néhány perc hallgatás után. – Azt hittem..
- Mit, Faye? – nézett fel rám Mollie, szemei nem csillogtak olyan ártatlanul és őszintén, mint szoktak.
- Nem tudom. – ráztam meg a fejemet, hiányzott a régi Mollie. Tudom, vicces, hogy ezt mondom, hiszen alig pár másodperce érkezett meg. Vagy talán csak nem tűnt fel eddig?
- Komolyan elhitted, hogy…?
Fél szemmel láttam, ahogy Niall feltápászkodik és mögém sétál.
- Na, jó. Te most befogod, te meg velem jössz. – biccentett először Mollie-nak majd felém nyújtotta a kezét és óvatosan felhúzott a földről.
- De még nincs autógrammom Zayn-től. – álltam meg hirtelen és kimondottan idiótának éreztem magam.
- Nem érdekel. – fogta meg a kezem Niall és húzni kezdett. Visszapillantottam a vállam felett épp, hogy csak elkapva Zayn hitetlen vigyorát mielőtt a fiú behúzta mögöttünk a színpadot folyosótól elválasztó ajtót és egy mozdulattal a falnak nyomott.
2012. június 19., kedd
11. Believe
- Mindjárt. – utoljára végig néztem magamon. Testhez álló fekete farmert és egy egyszerű világoszöld, pántnélküli felsőt választottam. Hajamat lazán kiengedve hagytam, szemeim fekete szem ceruzától és porfesték- től sötétlettek.
- A szemfestékem, teljesen elkenődött, jézusom Faye miért nem szóltál? – visította Mollie a tükör elé pattanva.
- Kint megvárlak. – sóhajtottam fel, kistáskámat a csuklómra csúsztatva. Kiléptem az ajtón és a kijárat felé vettem az irányt. Tornacipőm tompa kopogása bombarobbanásként hatott az üres aulában.
- Faye, várj. – kapta el valaki a csuklómat majd sebtében szembe fordított magával.
- Danie. – fújtam ki a levegőt megnyugodva.
- Nem kérdezem meg, hogy akarsz e beszélni, mert nem vagyok, kíváncsi a válaszodra szóval végig hallgatsz? Vagy végig hallgatsz. – mondta miközben kiléptünk az üvegajtón magunk mögött hagyva a gimnázium márvány épületét. A délutáni napfény visszaverődött a falakról narancssárgás fényt szórva az utcára.
- Szóval. – állt meg hirtelen, az autótól néhány méterre, aminek az oldalát Nathan támasztotta.
- Ne kímélj. – sóhajtottam fel kezemet a pulóverem zsebébe süllyesztve.
- Itt vagyok. – visította Mollie lihegve.
- Egy reumás plüss póni gyorsabb nálad. – forgatta a szemét Nathan majd kitárta az ajtót és betuszkolt a kocsiba.
- Este beszélünk. – kiáltottam vissza Danie-nek.
- Egyszer kipróbálnám milyen nem késni valahonnan. – taposott rá a gázra.
- Aha. – motyogtam ajkamat harapdálva. Idegesen markoltam az ülés támlájába, egész végig le sem vettem a szemem az útról. Csodálkoztam, hogy Mollie nem sikít minden másodpercben a fülembe. Túl nagy volt a csend.
- Szóval, ott tartottam, hogy ..
- Danie? – sikítottam kikerekedett szemekkel meredve a lányra.
- Mi van? – vonta fel a szemöldökét köztem és Nathan között kapkodva a fejét.
- Hol van Mollie? – csattantam fel hátra felé tekintgetve. A kocsi hirtelen lefékezett, aminek következtében sikítva előre borultam.
- Miért álltunk meg? – másztam vissza az ülésre kétségbeesetten pislogva a hátra forduló fiúra.
Nathan jelentőségteljesen emelte rám tekintetét majd az ablak felé biccentett. Ijedten vettem észre, hogy az autó körül visongó lányok ugrálnak elzárva az utat előlünk.
- Megérkeztünk. – fújta ki a levegőt idegesen rácsapva a kormányra, amitől fülsüketítő dudálás töltötte be az utcát. A rajongók fejüket fogva rohantak félre a jármű elől majd bosszúsan meredtek távolodó alakunk után. Lejjebb csúsztam az ülésen remélve, hogy így nem jegyzik meg, kit kell majd eltaposniuk a koncerten.
- Mollie, nincs itt. – közöltem a fiúval nyugalmat erőltetve magamra.
- Igen. – felelte kimérten. – Feltűnt.
- Ja, értem. És mit akarsz csinálni? – hajoltam előre az üléséhez, és bár csigalassúsággal haladtunk így is nehéz volt megtartanom magam.
- Semmit. – vont vállat. – Bejön helyette ő. – biccentett Danie felé majd látva barátnőm gúnyos grimaszba torzult arcát folytatta. – Vagy ha nem akar, majd berángatom.
- Azt próbáld meg. – horkant fel Danie karba fonva a kezét mellkasa előtt.
- Oké. – rázta meg a fejét vigyorogva Nathan.
- Komolyan megcsinálja. – vetettem oda a tömeget kémlelve.
- Csinálja. – forgatta a szemét unottan barátnőm, majd kibámult az ablakon.
A kocsi befordult egy három méter magas kerítéssel elkerített parkolóba majd lefékezett a kavicsos földön.
- Pattanjatok. – tárta ki az ajtót Nathan majd meg sem várva a reakciónkat sietős léptekkel a hátsó bejárat felé vette az irányt. Hirtelen éles dobszóló hangzott fel a vezető ülésről. Előre hajoltam és a kezembe vettem a készüléket. A képernyőn Leanna felirat, mögötte pedig egy mosolygós sötétszőke hajú lány képe villogott.
- Ne vedd fel. – szólt előre Danie majd kikapta a kezemből a telefont, végig húzta mutató ujját a híváselfogadása ikonon és a füléhez emelte.
- Nate. – szólt bele egy kellemes női hang. – Ha végeztél gyere a hátsó lépcsőhöz, muszáj beszélnünk. – azzal bontotta a vonalat.
- Hallottad, nem? – lökte ki az ajtót Danie majd kilépett az autóból és sürgető tekintettel meredt rám. Kikászálódtam a kocsiból értetlen pillantást küldve a lány felé, de ő rám se figyelve sebes léptekkel megindult az épület felé.
- Jegyeket, kérnék. – állta el az utunkat egy öltönyös férfi. A zsebemhez kaptam, de az lapos és minden kétséget kizárólag üres volt.
- Nathan-nél vannak. – csaptam a homlokomra majd kétségbeesetten Danie-re pillantottam, aki ajkát harapdálva törte a fejét valami megoldáson.
- Akkor megyünk vissza a koleszba. – vont vállat végül majd sarkon fordult és ott hagyott.
A vaskapuhoz érve, megrökönyödve vettük észre, hogy zárva van. Sehol egy portás, aki segíthetne.
- Vagy, leülünk és várunk. – vonszoltam el magam a téglafalig, lehuppantam a földre és összébb húztam magamon a pulóveremet, aztán újra változtattam a testhelyzetemen ugyanis valami nagyon szúrt a hasamnál. Danie szemét forgatva mellém telepedett aztán elővette a mobilját és idegesen ütögetni kezdte a képernyőjét.
Nem volt nehéz rájönni mikor kezdődött el a koncert, olyan hangerejű üvöltés rezgette meg az épületet, hogy azt hittem kiszakad a dobhártyám.
- Most elmondhatnád, mi bajod van. – próbáltam túl ordítani a visongó tömeget.
- Nem fogok kiabálni. – tátogta összevont szemöldökkel.
Éreztem, ahogy az egyre erősödő éjjeli szellő bekúszik a pulóverem alá és kirázott a hideg. Az ajtóban szobrozó biztonságőr rosszalló tekintettel méregetett minket. Danie nem szólt hozzám. Teljesen egyedül voltam. A mobilom hirtelen rezegni kezdett a zsebemben, sietve előkotortam, majd kapkodva a fülemhez nyomtam.
- Hol a faszba vagytok? – üvöltötte bele egy hang. Egy pillanatra eltartottam a készüléket, hogy megnézzem, ki keres, de a szám ismeretlen volt.
- Ki kérdezi?
- Jo.. Nathan. – felelte egyre ingerültebben. Észrevehetőbben csendesebb lett minden. Talán szünetet tartanak.
- Kint, honnan van meg a számom? – hökkentem meg és éreztem, ahogy elkerekedik a szemem.
- Gyertek az ajtóhoz. Most. – nyomta meg az utolsó szót mielőtt a vonal elnémult.
- Állj fel. – vetettem oda Danie-nek, felpattantam és gyorsléptekkel a biztonsági őrhöz sétáltam. Hirtelen nyílt az ajtó, és Nathan lépett ki rajta félre tolva a mogorva férfit. Megragadta a csuklómat aztán Danie-vel együtt berántott az épületbe. Arca kipirult volt és teljesen más ruhát viselt, mint mikor elindultunk.
- Baj van? – sötétbarna szemei ijedten csillogtak, ahogy az enyémbe fúrta őket.
- Nincs. – ráztam meg a fejemet.
- Van. – pufogott Danie.
- Miért nem jöttetek be..
- Mert nálad vannak a jegyek, talán? – húzta el a száját gúnyosan barátnőm.
Nathan unottan felsóhajtott majd mindkét kezével benyúlt a pulóverem zsebébe és közelebb vont magához. A szívem a torkomba ugrott, ahogy mellkasa az enyémnek feszült.
- Ez neked mi? – dobta felém az összegyűrt jegyeket, amiket éppen most húzott elő a pulcsimból.
Lesütöttem a szememet, éreztem, ahogy az arcomba tódul a vér.
- Gratulálok. – veregetett hátba Danie.
- Mindegy, vége a koncertnek. Nem érdekel, hogy nem akartok, jöttök a dedikálásra. – kezdett el tolni minket a folyosó vége felé, ahol egy óriási fehér, kétszárnyú ajtó állt kitámasztva.
Az arénába érve rögtön a színpad felé vettük az irányt. Minél közelebb értünk annál biztosabb voltam benne, hogy én ezt nem akarom. A teremben alig harminc ember lehetett velünk együtt. Lassan közelebb masíroztunk hozzájuk. A fiúk a színpad szélén ültek, lábukat lelógatva osztották az autogramokat és fényképeket. Nathan lökött egyet rajtam, amitől pontosan olyan közelségbe kerültem, hogy tökéletesen halljam a soron következő rajongó hisztérikus kitörését a legközelebb ülő fiúnál.
- Imádlak, Louis. Elveszel feleségül? – sikította egy lány zokogva.
- Aha. – hagyta rá mosolyt erőltetve az arcára, aztán óvatosan tovább irányította Harry-hez. Világos barna haja most kócos hatást keltett. Tiszta kék szemei fáradtan csillogtak kisfiús arcán.
Észrevétlenül nagy levegőt vettem majd oda léptem elé és egy cetlit ejtettem az ölébe, amit még Nathan-től kaptam a folyosón.
- Milyen névre kéred? – húzott maga elé egy tollat felém se pillantva.
- Faye. – motyogtam, mire abbahagyta az írást és felkapta a fejét.
2012. június 5., kedd
10. I can't stand
Sziasztok (: Ne haragudjatok, hogy késtem a résszel és még unalmas is lett. Na mindegy, nem pofáznék. Kövi rész még mindig 5 komi után :D Jó olvasást (:
- Igen. Nem, vagyis nem tudom. – ráztam meg a fejem zavartan.
- Hagyjuk Faye, Hagyjuk. – pattant fel majd amilyen gyorsan csak tudott kisétált az ajtón és hangosan becsapva maga mögött, eltűnt.
- Igen. Nem, vagyis nem tudom. – ráztam meg a fejem zavartan.
- Hagyjuk Faye, Hagyjuk. – pattant fel majd amilyen gyorsan csak tudott kisétált az ajtón és hangosan becsapva maga mögött, eltűnt.
~*~
- Ne. – suttogtam lefejelve az étkező asztalt. - NA? – visította izgalomtól kipirult arccal Mollie és újra az arcomat kezdte csapkodni a két papír fecnivel.
- Ne. – nyögtem fel újra, szétfeszített ujjaim mögül meredve a lányra.
- Annyira boldog vagy, hogy nem találod a szavakat, amivel kifejezhetnéd.– vonogatta a szemöldökét majd nevetve beledugta villáját a reggeliző pelyhébe.
- Én. – kezdtem, de ekkor Danie jelent meg az ajtóban dühös kifejezéssel az arcán, kirántotta a széket majd szinte szószerint levágta magát rá. Hosszú, mogyoró barna haja lazán kiengedve omlott a vállára. Zöldes- kék szemei ingerülten csillogtak. Látszott rajta, hogy igazán nem sok választja el attól, hogy engem vagy Mollie-t kivágjon az ablakon.
- Danie. – fordult felé vidáman Mollie. - Képzeld.
- Mit? – forgatta unottan a szemét.
- Van… Két… - ajkát beharapva hatásszünetet tartott. – V.I.P jegyem… a... One Direction koncertre.
- Hah. Faye hallod? Ezt a véletlent. – vigyorgott rám gúnyosan Danie majd jókedvűen felállt és joghurt-ok felé vette az irányt.
- Ne irigykedj. Talán eltudom, majd intézni, hogy legközelebb te is velünk gyere. – próbálta Mollie ajkát lebiggyesztve védeni magát.
- De hát én nem is.. – horkant fel Danie majd megrázta a fejét és tovább pakolgatta a zöldségeket tányérjára.
- Mikor lesz a koncert? – suttogtam Mollie fülébe.
- Ma este. – tátogta vigyorogva. – És lesz After Party is.
Unottan visszahuppantam a székemre és lehunytam a szememet. Ujjaim ökölbe szorultak az asztal alatt. Szóval ma este.
- Rendben van. – sóhajtottam megadóan. – Elmegyek veled.
Danie arcáról leolvadt a mosoly helyét döbbent grimasz vette át. Felálltam és a szobám felé vettem az irányt. Tudtam ezzel sikerült végleg magamra haragítanom Danie-t. Megráztam a fejem és a szekrényemhez lépve kutakodni kezdtem a tréningruhám után. Néhány perc múlva egy testhezálló krémszínű nadrággal és egy hozzá illő hófehér toppal a kezemben ültem le az ágyra.
Már a cipőm bekötésénél jártam mikor kivágódott az ajtó és Danie lépett be rajta. Pillantásra sem méltatva előkapta a ruháit és mielőtt bármit mondhattam volna kiviharzott a szobából.
- Kész vagy? – dugta be a fejét vidáman Mollie.
- Persze. Mindjárt. – fogaim közé véve egy újabb hullám csatot kontyoltam fel a hajamat majd mosolyt erőltettem magamra és biztos léptekkel követtem a lányt.
- Danie tudja hol voltál, ugye? – fordult felém a terem felé menet. – Azért olyan dühös rád.
- Nem csak simán ’ dühös ’. Egyenesen gyűlöl. Ha pillantással gyilkolni lehetne már kibelezett volna.– sóhajtottam. – De igen, tudja.
- De hát mi történt? – kérdezte ajkát beharapva, fürkészte új cipőjét.
- Tényleg ne haragudj. De nincs kedvem beszélni róla. Holnap elmesélem.
- Esküszöl? – pillantott fel rám csalódott arccal.
Halványan elmosolyodva bólintottam.
- Oké, akkor csak annyit mondj el; valami srác van a dologban? – pislogott rám izgatottan.
Hirtelen nem tudtam, hogy nevessek e vagy üvöltsek kínomban.
- Mondhatni. – feleltem végül elhúzott szájjal.
- Tudtam. – lelkendezett. Óh, Mollie ha tudnád, mekkorát tévedsz.
- És, hogy néz ki? Már smároltatok? ÚÚÚh Jól smárol? Biztos jól smárol. – ábrándozott távolba révedő tekintettel.
- Dehogy smároltunk. – szakítottam félbe tágra nyílt szemekkel meredve a lányra.
- Akkor mi volt? – hajolt közelebb ’most elkaptalak’ nézéssel fürkészve az arcomat.
- Csak beszélgettünk. Azt hiszem. – nyögtem ki és legszívesebben ott helyben kerestem volna egy ablakot, amin teljesen nyugodtan kivetődhetek.
- Hiszed? Na, mesélj csak. – lépett elém elállva az utat a tükörterem felé.
Nem tudtam mit mondhatnék anélkül, hogy bármit is elárulnék az önkéntes, ’’ hogyan égessük le magunkat egyszerre hat fiú (akikről tudok) előtt két nap alatt ’’ akciómból.
- Hát tudod. – feleltem meglehetősen frappánsan. Mollie vigyorát elfojtva felvonta a szemöldökét.
- Ne nézz így rám. – takartam ki tenyeremmel az arcát.
- Hogy? – lökte arrább a kezemet és idegesítően közel hajolva vigyorgott rám.
- Elég Mollie! – nevettem fel tehetetlenül széttárva karjaimat.
- Befejezem, ha mesélsz valamit arról a srácról.
Úgy döntöttem a lehető legnagyobb vonalakban beszámolok Nathan-ről vigyázva, hogy egy szót se ejtsek a One Direction-ról.
- Hát öhm. Eltörtem a gépét, aztán neki mentem egy oszlopnak és kórházba kerültem. Tök jó fej tényleg. Ilyen barna szeme van meg haja. – FAYE KOMOLYAN MOST MÁR FOGD BE. INKÁBB MEG SE SZÓLALTÁL VOLNA. Vicces, hogy mennyire kikészít idegileg, ha valaki a társaságomban úgy beszél rólam, mintha ott se lennék, de lazán elbeszélgetek magammal fejben. Ez normális?
- Mintha egy kissé zavarban lennél. – kuncogott Mollie tenyerét a szája elé kapva. – Ja és totál bepirultál. – tette még hozzá.
- Hagyjál már. – löktem oldalba majd arcomra tapasztott kezekkel, sebes léptekkel kikerültem és ott hagyva Mollie-t órára siettem.
- Várj Faye. MI VAN? – üvöltötte utánam, de én már messze jártam.
A tükörterembe érve lehuppantam a földre és előkotortam kistáskámból a fáslit.
Szorosan végig tekertem a talpamon aztán egyre feljebb gördítettem a bokámon végül egy erős csomóval oda rögzítettem és belebújtam a cipőmbe. Mollie-nak úgy látszik hamar sikerült túltennie magát a tőlem hallottakon. Teljes nyugalomba lépett be a terembe, és legnagyobb meglepetésemre még rám is vigyorgott.
- Biztos vagy benne, hogy készen állsz? – hajolt le hozzám biztató mosollyal az arcán Leila, a tánctanárom.
- Igen. – suttogtam, magabiztosan talpra álltam és a rúdhoz lépve félhold alakot formáltam karjaimból. – Az vagyok.
A zene könnyed dallamai egész belsőmet átjárták. Minden izmomat megfeszítve lágyan mozogtam, a testem utasítás nélkül is tudta mit kell tennie.
Ahogy Leila hangosan, ütemre számolva elhaladt mellettem még jobban kihúztam a hátam és fejemet felszegve hibátlanul végeztem a gyakorlatot. Leila elismerően bólintott majd tovább ment.
- Annyira izgulok. Te nem? – fordult hátra vigyorogva Mollie. Sötét barna feltűzött hajából kibomlott néhány tincs, amik az arcába hullottak. Tágra nyílt szemei várakozón csillogtak.
Komoran bólintottam majd elkaptam a fejem és újra a táncra összpontosítottam. A bokámban lüktetett a fájdalom, ahogy spiccre állva magabiztosan egyensúlyoztam. Előre nyújtott lábamat félköríven vezettem hátra majd a leengedve puhán végig csúsztattam a földön.
Leila kettőt tapsolt mire minden tekintet rászegeződött.
- Faye, te most ülj le. – felém se pillantva végig nézett a jelenlévőkőn. – Danie! – biccentett a lány felé mire ő lebegő léptekkel átsuhant a termen és a szemközti falnak támaszkodva unottan várta a fejleményeket. - … Cenila… Lara… Kassy… és Mollie.
Mindig én voltam az, akit először kihívott, és csak utánam jött Danie. A tehetetlenség dühe tornádóként söpört végig rajtam. Képtelen voltam ölbe tett kézzel végig nézni, hogy úgy viselkedjenek velem, mint valami fogyatékossal. A bokám teljesen rendbe fog jönni, ha bár a fájdalom még mindig nem akart múlni, de tudom, érzem, hogy sikerülhet. Felálltam és elszánt léptekkel Leila mellé sétáltam.
- Mit csinálsz Faye? – hűvős, lenéző tekintete a lelkemig hatolt.
- Táncolni. Meg tudom csinálni. – húztam ki magam büszkén bár a lábaim remegtek a félelemtől. Mollie aprót bólintott majd büszkén rámmosolygott.
- Nem Faye! Sajnálom. – mondta ugyanazon a közömbös hangon, mint alig pár napja az orvos. – Csodálatos táncos voltál. De ennek már vége.
Az utolsó mondatot röptében kaptam el, ahogy táskámat a vállamra lendítve határozott léptekkel kisétáltam a teremből magam mögött hagyva tizenhat kíváncsi szempárt és a porig alázott büszkeségemet. Amint becsaptam magam mögött az ajtót valami megtört bennem. Valami, ami már hónapok, s talán évek óta nyomta a lelkemet. Forró könnyeim megállíthatatlanul folytak végig kifejezéstelen arcomon. Nem próbáltam meg eltűntetni őket hisz nem véletlenül voltak ott. Még, hogy koncert, Mollie. Legyen ez a legnagyobb gondod. Hülye One Direction. Hülye Louis. Hülye Nathan. Hülye Faye. Egy műanyag, mekis Buzz LightYear figurába több ész szorult. Semmit se szerettem volna jobban, mint visszakapni az életemet és elfelejteni ezt az egészet. Hátamat a falnak vetve hagytam, hogy izmaimat elengedve lassan a földre csússzak. Átfogtam a térdemet és zokogva borultam rá. Tudtam szánalmas, amit csinálok és annak is éreztem magam de, ami megtörtént azon bárhogy is próbálnék már képtelenség változtatni. A múltat nem lehet csak úgy meg nem történtté tenni.
Nem tudom hány éveknek tűnő percig gubbasztottam ott egyedül mire végre valaki rám talált. Megragadta a karomat és mielőtt bárhogy is tiltakozhattam volna felrántott a földről. Igyekeztem kivenni az arcát a sűrű könny fátyolon keresztül. Nagy nehezen kipislogtam szememből a könnyeket majd óvatosan felnéztem.
- Te itt. Én. Meg. Mi van? – hebegtem döbbent tekintettel méregetve őt. Pulcsim ujjával gyorsan megtöröltem az arcomat.
- Baj van? – tért ki a válasz elől zavarba ejtően közel hajolva az arcomhoz.
- Nem, csak.. – ajkamba harapva idegesen kiszedtem a kontyot megtartó csatokat. Mellig érő hajam hullámosan omlott a vállamra.
- Csak? – aggódó pillantással fürkészett.
Nem tudtam, hogy tereljem a témát. Talán kezdhetném egy ’ Mit keresel Itt? ’ – el.
- Miért vagy itt? – bátortalanul hátra léptem és őszinte kíváncsisággal meredtem rá.
- Ja, már elfelejtettem milyen jól tudsz hárítani. – vigyorgott gúnyosan majd arca újra elkomorult. - Ne nézz hülyének. – forgatta a szemét. – Ennyivel úgy se hagylak békén. Amúgy a húgomért jöttem.
- Az hogy lehet? – kimondva éreztem, hogy ebből már nem jöhetek ki jól.
- Na várj. – tekintetét elgondolkozva a plafon felé fordította majd újra vissza rám. – Szóval, tudod, van két ember akik elvileg nagyon szeretik egymást és…
- NE! Köszi, elég, megértettem. – sikerült egy meglehetősen vérszegény mosolyt csalnia az arcomra.
- Már kezdtem belejönni. – grimaszolt ajkát lebiggyesztve.
- Ha Ha. – forgattam a szememet vigyorogva. - Ki a húgod? – kérdeztem próbálva túlkiabálni a csengőt követő diákok zsibongását a folyosókon. Már éppen nyitotta a száját, mikor egy éles, vidám hang üvöltése rezgette meg a falakat.
- Nathan! – visította Mollie mielőtt teljes erőbedobással rá nem vetette magát a fiúra.
- Mollie. – nyeltem nagyot, zavartan lesütöttem a szememet. Miért mindig én? Most úgy őszintén. Talán nem vagyok tökéletes, de most komolyan ennyire nagyon megérdemlem, hogy az élet minden lépésnél kicsesszen velem? Ezek szerint Igen.
- Jézusom Faye, téged kerestelek. Leila megengedte, hogy ÉN kijöjjek utánad. – ölelt magához Mollie miután szerencsésen kilapította Nathan-t.
- Ne mond úgy mintha mindenki azonnal pattant volna, ahogy kiléptem az ajtón. – sóhajtottam lesajnáló tekintettel.
- Hát nem mindenki. – harapta be a száját. – De Danie még össze is veszett Leila-val, aztán csak úgy kijött. Azt hittem megtalált. – húzta be a nyakát.
- Danie? Keresett? Engem? – a döbbenettől szóhoz sem jutottam.
- Aha. – bólogatott lelkesen Mollie. – Ja, amúgy ő Nathan.
Felnéztem a fiú fényes, barna szemeibe és láttam, ahogy szája féloldalas mosolyra húzódik.
- Szia, Nathan. – vigyorogtam majd még mindig állva a tekintetét kezet nyújtottam. – Faye.
- Aha, Faye. – vonta össze a szemöldökét mire sürgető tekintettel meredtem rá. – Szia.
Megadóan visszaejtettem a karomat.
- Szóval. – köszörültem meg a torkomat, hogy egy kis figyelmet szerezzek. – Ő a bátyád?
- Igazából nem vér szerinti, vagyis ez bonyolult. – legyintett majd tágra nyílt szemeit közöttünk járatva felkiáltott. – Ti nem..?
- Nem. – csattantam fel kétségbeesetten.
- Mi nem? – ráncolta a homlokát Mollie.
Segítség kérően fordultam körbe. Nathan tekintetét a föld felé fordította, s ajkát beharapva próbálta elfojtani, feltörni készülő röhögését.
- Nem.. vagy…- lázasan kattogott az agyam, de semmi használhatót nem találtam. – Éhes?
EZ AZ FAYE. Azt hiszem hanyagolni, fogom a jogi pályát. Ritka szarul hazudok, valljuk be.
Nathan-t öklét a homlokához támasztva rázta a nevetés.
- Csak.. Fejezd be, amit elkezdtél. – arcomat a tenyerembe temetve a falnak vetettem hátamat.
- Most már nem. – sértődötten karba fonta a kezét mellkasa előtt. – És nem, nem vagyok éhes.
Nathan mostmár meg sem próbálta visszafogni magát. Mollie szúrós pillantást vetett rá majd újra felém fordult.
- Képzeld Faye, Nathan fog elvinni minket a koncertre és ő szerezte a jegyeket a koncertre. Tudod Nathan és …
A fiú hirtelen befogta Mollie száját. – Nem vagy inkább mégis éhes?
- Mi bajotok van? – lökte le a fiú kezét a szájáról. – Nem vagytok normálisak.
- Héé. – horkantam fel visszarántva a lányt.
- I just met you…- motyogta tekintetét a plafonra emelve Nathan.
- Nem segítesz. – fordultam felé unottan.
- …and this is crazy – folytatta száját féloldalas mosolyra húzva.
- Menjünk már Faye. – nyafogott Mollie a szobánk felé húzva. – Még át akarok öltözni. Te se akarod, hogy elfelejtsenek ugye?
- Hát persze, hogy nem. – suttogtam megadóan. Egy utolsó pillantást vetettem a kezeit a zsebében nyugtató fiúra és zavart tekintetére, mielőtt Mollie kinyitotta előttem az ajtót és hangosan becsapva magunk mögött azt elfordította a kulcsot a zárban.
Kövi rész 5 komi után :D
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)