10. I can't stand

Sziasztok (: Ne haragudjatok, hogy késtem a résszel és még unalmas is lett. Na mindegy, nem pofáznék. Kövi rész még mindig 5 komi után :D Jó olvasást (:


- Igen. Nem, vagyis nem tudom. – ráztam meg a fejem zavartan.
- Hagyjuk Faye, Hagyjuk. – pattant fel majd amilyen gyorsan csak tudott kisétált az ajtón és hangosan becsapva maga mögött, eltűnt.

~*~

- Ne. – suttogtam lefejelve az étkező asztalt. 
- NA? – visította izgalomtól kipirult arccal Mollie és újra az arcomat kezdte csapkodni a két papír fecnivel. 
- Ne. – nyögtem fel újra, szétfeszített ujjaim mögül meredve a lányra. 
- Annyira boldog vagy, hogy nem találod a szavakat, amivel kifejezhetnéd.– vonogatta a szemöldökét majd nevetve beledugta villáját a reggeliző pelyhébe. 
- Én. – kezdtem, de ekkor Danie jelent meg az ajtóban dühös kifejezéssel az arcán, kirántotta a széket majd szinte szószerint levágta magát rá. Hosszú, mogyoró barna haja lazán kiengedve omlott a vállára. Zöldes- kék szemei ingerülten csillogtak. Látszott rajta, hogy igazán nem sok választja el attól, hogy engem vagy Mollie-t kivágjon az ablakon.
- Danie. – fordult felé vidáman Mollie. - Képzeld. 
- Mit? – forgatta unottan a szemét. 
- Van… Két… - ajkát beharapva hatásszünetet tartott. – V.I.P jegyem… a... One Direction koncertre.
- Hah. Faye hallod? Ezt a véletlent. – vigyorgott rám gúnyosan Danie majd jókedvűen felállt és joghurt-ok felé vette az irányt.
- Ne irigykedj. Talán eltudom, majd intézni, hogy legközelebb te is velünk gyere. – próbálta Mollie ajkát lebiggyesztve védeni magát.
- De hát én nem is.. – horkant fel Danie majd megrázta a fejét és tovább pakolgatta a zöldségeket tányérjára.
- Mikor lesz a koncert? – suttogtam Mollie fülébe. 
- Ma este. – tátogta vigyorogva. – És lesz After Party is. 
Unottan visszahuppantam a székemre és lehunytam a szememet. Ujjaim ökölbe szorultak az asztal alatt. Szóval ma este. 
- Rendben van. – sóhajtottam megadóan. – Elmegyek veled. 
Danie arcáról leolvadt a mosoly helyét döbbent grimasz vette át. Felálltam és a szobám felé vettem az irányt. Tudtam ezzel sikerült végleg magamra haragítanom Danie-t. Megráztam a fejem és a szekrényemhez lépve kutakodni kezdtem a tréningruhám után. Néhány perc múlva egy testhezálló krémszínű nadrággal és egy hozzá illő hófehér toppal a kezemben ültem le az ágyra. 
Már a cipőm bekötésénél jártam mikor kivágódott az ajtó és Danie lépett be rajta. Pillantásra sem méltatva előkapta a ruháit és mielőtt bármit mondhattam volna kiviharzott a szobából.
- Kész vagy? – dugta be a fejét vidáman Mollie. 
- Persze. Mindjárt. – fogaim közé véve egy újabb hullám csatot kontyoltam fel a hajamat majd mosolyt erőltettem magamra és biztos léptekkel követtem a lányt.
- Danie tudja hol voltál, ugye? – fordult felém a terem felé menet. – Azért olyan dühös rád.
- Nem csak simán ’ dühös ’. Egyenesen gyűlöl. Ha pillantással gyilkolni lehetne már kibelezett volna.– sóhajtottam. – De igen, tudja.
- De hát mi történt? – kérdezte ajkát beharapva, fürkészte új cipőjét.
 - Tényleg ne haragudj. De nincs kedvem beszélni róla. Holnap elmesélem.
- Esküszöl? – pillantott fel rám csalódott arccal.
Halványan elmosolyodva bólintottam.
- Oké, akkor csak annyit mondj el; valami srác van a dologban? – pislogott rám izgatottan.
Hirtelen nem tudtam, hogy nevessek e vagy üvöltsek kínomban.
- Mondhatni. – feleltem végül elhúzott szájjal.
- Tudtam. – lelkendezett. Óh, Mollie ha tudnád, mekkorát tévedsz.
- És, hogy néz ki? Már smároltatok? ÚÚÚh Jól smárol? Biztos jól smárol. – ábrándozott távolba révedő tekintettel.
- Dehogy smároltunk. – szakítottam félbe tágra nyílt szemekkel meredve a lányra.
- Akkor mi volt? – hajolt közelebb ’most elkaptalak’ nézéssel fürkészve az arcomat.
- Csak beszélgettünk. Azt hiszem. – nyögtem ki és legszívesebben ott helyben kerestem volna egy ablakot, amin teljesen nyugodtan kivetődhetek.
- Hiszed? Na, mesélj csak. – lépett elém elállva az utat a tükörterem felé. 
Nem tudtam mit mondhatnék anélkül, hogy bármit is elárulnék az önkéntes, ’’ hogyan égessük le magunkat egyszerre hat fiú (akikről tudok) előtt két nap alatt ’’ akciómból.
- Hát tudod. – feleltem meglehetősen frappánsan. Mollie vigyorát elfojtva felvonta a szemöldökét.
- Ne nézz így rám. – takartam ki tenyeremmel az arcát.
- Hogy? – lökte arrább a kezemet és idegesítően közel hajolva vigyorgott rám.
- Elég Mollie! – nevettem fel tehetetlenül széttárva karjaimat.
- Befejezem, ha mesélsz valamit arról a srácról.
Úgy döntöttem a lehető legnagyobb vonalakban beszámolok Nathan-ről vigyázva, hogy egy szót se ejtsek a One Direction-ról.
- Hát öhm. Eltörtem a gépét, aztán neki mentem egy oszlopnak és kórházba kerültem. Tök jó fej tényleg. Ilyen barna szeme van meg haja. – FAYE KOMOLYAN MOST MÁR FOGD BE. INKÁBB MEG SE SZÓLALTÁL VOLNA. Vicces, hogy mennyire kikészít idegileg, ha valaki a társaságomban úgy beszél rólam, mintha ott se lennék, de lazán elbeszélgetek magammal fejben. Ez normális?
- Mintha egy kissé zavarban lennél. – kuncogott Mollie tenyerét a szája elé kapva. – Ja és totál bepirultál. – tette még hozzá.
- Hagyjál már. – löktem oldalba majd arcomra tapasztott kezekkel, sebes léptekkel kikerültem és ott hagyva Mollie-t órára siettem.
- Várj Faye. MI VAN? – üvöltötte utánam, de én már messze jártam.
A tükörterembe érve lehuppantam a földre és előkotortam kistáskámból a fáslit. 
Szorosan végig tekertem a talpamon aztán egyre feljebb gördítettem a bokámon végül egy erős csomóval oda rögzítettem és belebújtam a cipőmbe. Mollie-nak úgy látszik hamar sikerült túltennie magát a tőlem hallottakon. Teljes nyugalomba lépett be a terembe, és legnagyobb meglepetésemre még rám is vigyorgott.
- Biztos vagy benne, hogy készen állsz? – hajolt le hozzám biztató mosollyal az arcán Leila, a tánctanárom. 
- Igen. – suttogtam, magabiztosan talpra álltam és a rúdhoz lépve félhold alakot formáltam karjaimból. – Az vagyok.
A zene könnyed dallamai egész belsőmet átjárták. Minden izmomat megfeszítve lágyan mozogtam, a testem utasítás nélkül is tudta mit kell tennie.
Ahogy Leila hangosan, ütemre számolva elhaladt mellettem még jobban kihúztam a hátam és fejemet felszegve hibátlanul végeztem a gyakorlatot. Leila elismerően bólintott majd tovább ment.
- Annyira izgulok.  Te nem? – fordult hátra vigyorogva Mollie. Sötét barna feltűzött hajából kibomlott néhány tincs, amik az arcába hullottak. Tágra nyílt szemei várakozón csillogtak.
Komoran bólintottam majd elkaptam a fejem és újra a táncra összpontosítottam. A bokámban lüktetett a fájdalom, ahogy spiccre állva magabiztosan egyensúlyoztam. Előre nyújtott lábamat félköríven vezettem hátra majd a leengedve puhán végig csúsztattam a földön.
Leila kettőt tapsolt mire minden tekintet rászegeződött.
- Faye, te most ülj le. – felém se pillantva végig nézett a jelenlévőkőn. – Danie! – biccentett a lány felé mire ő lebegő léptekkel átsuhant a termen és a szemközti falnak támaszkodva unottan várta a fejleményeket. - … Cenila… Lara… Kassy… és Mollie.
Mindig én voltam az, akit először kihívott, és csak utánam jött Danie.  A tehetetlenség dühe tornádóként söpört végig rajtam. Képtelen voltam ölbe tett kézzel végig nézni, hogy úgy viselkedjenek velem, mint valami fogyatékossal. A bokám teljesen rendbe fog jönni, ha bár a fájdalom még mindig nem akart múlni, de tudom, érzem, hogy sikerülhet. Felálltam és elszánt léptekkel Leila mellé sétáltam.
- Mit csinálsz Faye? – hűvős, lenéző tekintete a lelkemig hatolt.
- Táncolni. Meg tudom csinálni. – húztam ki magam büszkén bár a lábaim remegtek a félelemtől. Mollie aprót bólintott majd büszkén rámmosolygott.
- Nem Faye! Sajnálom. – mondta ugyanazon a közömbös hangon, mint alig pár napja az orvos. –  Csodálatos táncos voltál. De ennek már vége.
Az utolsó mondatot röptében kaptam el, ahogy táskámat a vállamra lendítve határozott léptekkel kisétáltam a teremből magam mögött hagyva tizenhat kíváncsi szempárt és a porig alázott büszkeségemet. Amint becsaptam magam mögött az ajtót valami megtört bennem. Valami, ami már hónapok, s talán évek óta nyomta a lelkemet. Forró könnyeim megállíthatatlanul folytak végig kifejezéstelen arcomon. Nem próbáltam meg eltűntetni őket hisz nem véletlenül voltak ott. Még, hogy koncert, Mollie. Legyen ez a legnagyobb gondod. Hülye One Direction. Hülye Louis.  Hülye Nathan. Hülye Faye. Egy műanyag, mekis Buzz LightYear figurába több ész szorult. Semmit se szerettem volna jobban, mint visszakapni az életemet és elfelejteni ezt az egészet. Hátamat a falnak vetve hagytam, hogy izmaimat elengedve lassan a földre csússzak. Átfogtam a térdemet és zokogva borultam rá. Tudtam szánalmas, amit csinálok és annak is éreztem magam de, ami megtörtént azon bárhogy is próbálnék már képtelenség változtatni. A múltat nem lehet csak úgy meg nem történtté tenni.
Nem tudom hány éveknek tűnő percig gubbasztottam ott egyedül mire végre valaki rám talált. Megragadta a karomat és mielőtt bárhogy is tiltakozhattam volna felrántott a földről. Igyekeztem kivenni az arcát a sűrű könny fátyolon keresztül. Nagy nehezen kipislogtam szememből a könnyeket majd óvatosan felnéztem.
- Te itt. Én. Meg. Mi van? – hebegtem döbbent tekintettel méregetve őt. Pulcsim ujjával gyorsan megtöröltem az arcomat.
- Baj van? – tért ki a válasz elől zavarba ejtően közel hajolva az arcomhoz.
- Nem, csak..  – ajkamba harapva idegesen kiszedtem a kontyot megtartó csatokat. Mellig érő hajam hullámosan omlott a vállamra.
- Csak? – aggódó pillantással fürkészett.
Nem tudtam, hogy tereljem a témát. Talán kezdhetném egy ’ Mit keresel Itt? ’ – el.
- Miért vagy itt? – bátortalanul hátra léptem és őszinte kíváncsisággal meredtem rá.
- Ja, már elfelejtettem milyen jól tudsz hárítani. – vigyorgott gúnyosan majd arca újra elkomorult. - Ne nézz hülyének. – forgatta a szemét. –  Ennyivel úgy se hagylak békén. Amúgy a húgomért jöttem.
- Az hogy lehet? – kimondva éreztem, hogy ebből már nem jöhetek ki jól.
- Na várj. – tekintetét elgondolkozva a plafon felé fordította majd újra vissza rám. – Szóval, tudod, van két ember akik elvileg nagyon szeretik egymást és…
- NE! Köszi, elég, megértettem. – sikerült egy meglehetősen vérszegény mosolyt csalnia az arcomra.
- Már kezdtem belejönni. – grimaszolt ajkát lebiggyesztve.
- Ha Ha. – forgattam a szememet vigyorogva. -  Ki a húgod? – kérdeztem próbálva túlkiabálni a csengőt követő diákok zsibongását a folyosókon. Már éppen nyitotta a száját, mikor egy éles, vidám hang üvöltése rezgette meg a falakat.
-  Nathan! – visította Mollie mielőtt teljes erőbedobással rá nem vetette magát a fiúra.
- Mollie. – nyeltem nagyot, zavartan lesütöttem a szememet. Miért mindig én? Most úgy őszintén. Talán nem vagyok tökéletes, de most komolyan ennyire nagyon megérdemlem, hogy az élet minden lépésnél kicsesszen velem? Ezek szerint Igen.
- Jézusom Faye, téged kerestelek. Leila megengedte, hogy ÉN kijöjjek utánad. – ölelt magához Mollie miután szerencsésen kilapította Nathan-t.
- Ne mond úgy mintha mindenki azonnal pattant volna, ahogy kiléptem az ajtón. – sóhajtottam lesajnáló tekintettel.
- Hát nem mindenki. – harapta be a száját. – De Danie még össze is veszett Leila-val, aztán csak úgy kijött. Azt hittem megtalált. – húzta be a nyakát.
- Danie? Keresett? Engem? – a döbbenettől szóhoz sem jutottam.
- Aha. – bólogatott lelkesen Mollie. – Ja, amúgy ő Nathan.
Felnéztem a fiú fényes, barna szemeibe és láttam, ahogy szája féloldalas mosolyra húzódik.
- Szia, Nathan. – vigyorogtam majd még mindig állva a tekintetét kezet nyújtottam. – Faye.
- Aha, Faye. – vonta össze a szemöldökét mire sürgető tekintettel meredtem rá. – Szia.
Megadóan visszaejtettem a karomat.
- Szóval. – köszörültem meg a torkomat, hogy egy kis figyelmet szerezzek. –  Ő a bátyád?
- Igazából nem vér szerinti, vagyis ez bonyolult. – legyintett majd tágra nyílt szemeit közöttünk járatva felkiáltott. – Ti nem..?
- Nem. – csattantam fel kétségbeesetten.
- Mi nem? – ráncolta a homlokát Mollie.
Segítség kérően fordultam körbe. Nathan tekintetét a föld felé fordította, s ajkát beharapva próbálta elfojtani, feltörni készülő röhögését.
- Nem.. vagy…- lázasan kattogott az agyam, de semmi használhatót nem találtam. – Éhes?
EZ AZ FAYE. Azt hiszem hanyagolni, fogom a jogi pályát. Ritka szarul hazudok, valljuk be.
Nathan-t öklét a homlokához támasztva rázta a nevetés. 
 - Csak.. Fejezd be, amit elkezdtél. – arcomat a tenyerembe temetve a falnak vetettem hátamat.
- Most már nem. – sértődötten karba fonta a kezét mellkasa előtt. – És nem, nem vagyok éhes.
Nathan mostmár meg sem próbálta visszafogni magát. Mollie szúrós pillantást vetett rá majd újra felém fordult.
- Képzeld Faye, Nathan fog elvinni minket a koncertre és ő szerezte a jegyeket a koncertre. Tudod Nathan és …
A fiú hirtelen befogta Mollie száját. – Nem vagy inkább mégis éhes? 
- Mi bajotok van? – lökte le a fiú kezét a szájáról. – Nem vagytok normálisak.
- Héé. – horkantam fel visszarántva a lányt.
- I just met you…- motyogta tekintetét a plafonra emelve Nathan.
- Nem segítesz. – fordultam felé unottan.
- …and this is crazy – folytatta száját féloldalas mosolyra húzva.
- Menjünk már Faye. – nyafogott Mollie a szobánk felé húzva. – Még át akarok öltözni. Te se akarod, hogy elfelejtsenek ugye?
- Hát persze, hogy nem. – suttogtam megadóan. Egy utolsó pillantást vetettem a kezeit a zsebében nyugtató fiúra és zavart tekintetére, mielőtt Mollie kinyitotta előttem az ajtót és hangosan becsapva magunk mögött azt elfordította a kulcsot a zárban.

Kövi rész 5 komi után :D