9. I wanna know who you are.

Sziasztok. (: Mivel egész héten itthon vagyok most hamarabb tudtam hozni a részt. Nagyon köszönöm a sok visszajelzést és mindenkit aki figyelemmel követi a blogomat. (: Ha tetszik iratkozzatok fel (: Sokat jelentene, vagy egy kommenttel kifejeznétek a vélmenyéteket.(: Jó olvasást. I hope you'll like It c: Kövi rész 5 komi után (:

~*~

- Kíváncsi vagyok, milyen lehetsz. - csuktam be magunk mögött a szobája ajtaját.  – Nem a sztár, hanem simán Louis. – kérdőn oldalra biccentettem a fejem és ajkamba harapva fürkésztem az arcát.
- Nem gondolom, hogy te is az vagy aminek akarod, hogy lássanak. – vonta fel a szemöldökét.
Eddigi rövid ismeretségünk óta most először hallottam értelmes mondatot a szájából. A radiátorhoz sétáltam és mutató ujjam hegyével végig simítottam a kiterített ruháimon, majd lekaptam a fekete cica nadrágomat és magamra rángattam.
- Miért? Szerinted milyen vagyok? – fordultam felé a lehető legérzelemmentesebb arccal.
- Csak azt tudom milyen vagy most: Túl komoly, unalmas, hisztis…
- Bunkó, flegma, érzéketlen, fogyatékos, egoista és unalmas. – fejeztem be helyette a róla alkotott véleményem mire leolvadt a mosoly az arcáról, helyét fülig érő vigyor vette át.
- És jó az önkritikád. – kacsintott rám majd hanyadt vágta magát az óriási francia ágyán és kezébe kapva a mobilját, őrülten nyomkodni kezdte. – Amúgy az unalmas kétszer volt.
Eltartott egy kis ideig mire felfogtam mit mondott az előbb. De mielőtt bármit is hozzávághattam volna a fejéhez magamat is meglepve kitört belőlem a nevetés. Egy pillanatra arrébb tolta az arcát kitakaró Black Berry-jét, és összevont szemöldökkel méregetett.
- Na, melyik retardált kapta meg Buzz-t? – vigyorogtam a fiú ágyára kuporodva.
- Te. – előkapta a zsebéből és felém hajította.
Néztem, ahogy az apró játék figura a levegőt hasítja, majd lepattan a lepedőről és a márványkőlapokra esik. Landolását koppanás jelzi.
Lehajoltam érte és felvettem. Éppen akkora volt, hogy kényelmesen elfért a markomban. Még mindig vigyorogva néztem, félig megtépett műanyag szárnyait és megcsócsált (????)gumifejét, amiről még csöpögött a nyál.
- Mit vigyorogsz? – könyökölt fel Louis gúnyos félmosollyal a száján.
Alsóajkamat beharapva elgondolkoztam a kérdésén. Mitől is érzem magam hirtelen ennyire nagyon jókedvűnek? Miért is vigyorgok megállás nélkül és nevetek a lehető legunalmasabb dolgokon is? Mikor semmi nincs rendben. Az életem romokban.
- Mert úgy érzem, még mindig álmodok. – csúszott ki a számon az első értelmes gondolat, ami eszembe jutott.
- Timothy és a gyilkos partipónik? – nevetett fel mire hozzá vágtam Buzz-t.
- Erről meg honnan tudsz? – hanyadt dőltem a csíkos ágytakarón, és kézfejemet összekulcsolva a tarkóm alatt a plafonra meredtem.
- Kiabáltál álmodban. – közölte nemes egyszerűséggel a hangjában. – Timothy Ne, KÉRLEK NE!  – utánozott nyávogva.
- Kérem Buzz-t! Úgy érzi, hozzád szeretne vágódni. – nyújtottam ki felé várakozón a tenyerem mire belepacsizott. Elkaptam a kezét és rántottam rajta egyet.
- Hülye. – kiáltotta és engem is magával húzva lecsúszott az ágyról, háttal a márványpadlóra
 – Kezdem úgy érezni, hogy szándékosan esel mindig rám. – vigyorgott fel rám. Éreztem, ahogy a pír az arcomba szökik. Megpróbáltam felállni a csípőjéről, de a kékszőrrel borított plüss zoknimban képtelen voltam megtartani magam a csúszós márványon és visszazuhantam.
- Ez most nagyon fájt. – nyögött fel alattam mire bocsánat kérőnek szánt grimaszt küldtem felé.
- Hát ti? – dugta be a fejét Harry az ajtón majd mikor meglátott minket önelégülten elvigyorodott. Elég érdekes látványt nyújtott félig kivasalt hajával, amiről szemmel láthatóan fogalma sem volt. Mögötte Zayn és Niall is feltűnt. Röfögő hangot kiadva próbálták visszafojtani, feltörni készülő röhögésüket.
- Mit csináltok? – hajolt le hozzánk Harry.
Ekkor tudatosult bennem, hogy még mindig Louis-on ülök. Amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam és mielőtt újra kicsúszott volna a talaj a lábam alól az ágyra vetettem magam.
- Elvette Buzz-t. Vissza akartam szerezni erre rám vetődött. Ha ti nem léptek közbe. Bele se merek gondolni mit csinált, volna velem. – komoly képet vágva felkászálódott majd törökülésbe mellém telepedett.
- De szar neked. – forgatta a szemét Harry majd színpadiasan az ablak felé fordult. Egy pillanatig rezzenéstelenül bámulta az üvegről visszatükröződő halvány tükörképét majd visítva a hajához kapott és kirohant az ajtón. – NYOMORÉKOK!!!! – üvöltötte még vissza hisztérikus hangon. Zayn és Niall a földön fetrengtek a röhögéstől.
- Nem rossz. – vetette oda az állát simogatva Louis. – De a közelembe se értek.
- Most nézz rám, mint egy megtépett etióp. – lépett be a szobába Harry, kétségbeesett arccal nyomkodva kivasalt haját.
- Menj ki az esőre. A víztől visszagöndörödik. – tanácsoltam elfojtott vigyorgással.
- Jó ötlet. – pattant fel Harry majd kiviharzott a szobából.
- Ezt te sem gondoltad komolyan. – tette a vállamra a kezét Louis fürkésző pillantással.
- Nem hát. – reagáltam rá idiótán vigyorogva.
Kis idő múlva ajtócsapódás jött a földszintről majd léptek dühös dübörgése a lépcső felől.
Harry kivágta az ajtót, a hajából csöpögött víz, és nem túlelégedett képpel dobta Louis ölébe a kezében szorongatott macskát (??????).
- Mi a fasz? – ugrott fel Louis a repülés közben nyirvákoló hangon szenvedő macska elől.
Szerencsétlen állat hátán felállt a szőr, ahogy rémült fejet vágva a sarokba kuporodott.
- Szerintem aranyos. – jelentettem ki közelebbről is szemügyre véve.
- Tartsd meg. – sikította Harry majd feltépte az ajtót és kirohant, Louis kivételével mindenki követte.
Mikor újra a fiú felé fordultam elgondolkozva meredt maga elé. Szórakozottan megböktem a vállát mire felkapta a fejét és tekintetét az enyémbe fúrta.
- Min gondolkozol?
- Ha elmondom, válaszolsz? – kérdezett vissza őszinte kíváncsisággal.
- Talán. – feleltem összevont szemöldökkel.
- Miért voltál a játszótéren?
Arcomról lefagyott a mosoly, megrohamoztak az emlékek. Én amint anya oldalán először lépem át a tánciskola kapuját, az első tánccipőm, az első fellépésem, a versenyek, az itt szerzett barátok, a szüleim büszke mosolya, MINDEN egyszerre rohant le. Hirtelen azt se tudtam hol kezdjem vagy, hogy egyáltalán belekezdjek-e.
- Miért voltál a…  - kezdte újra, de én közbevágtam.
- Táncoltam, lesérültem, ezért többet nem táncolhatok. – hadartam el nagy vonalakban és igyekeztem olyan hangsúlyt vinni bele, ami nem túl bunkó mégis egy normális, ép gondolkozású ember rájöhet belőle, hogy nem szívesen beszélnék róla.
- És, hogy jön ehhez a játszótér?
Ismétlem, NORMÁLIS, ép gondolkozású ember.
- Ez volt az életem. – sóhajtottam. – Aznap beszéltem az orvossal, azt mondta a sérülésem olyan súlyos, hogy többet nem táncolhatok. Kiborultam és.. Nem tudom miért mentem oda. Az az érzésem volt, hogy mindegy hova csak el innen. Egyedül akartam lenni. Nem számítottam rád. Nem számítottam senkire és még mindig nem tudom felfogni, hogy kerültél pont TE oda. Most meg itt vagyok, veled. Komolyan nem értem miért történnek ezek. Annyira hihetetlen és abszurd ez az egész. – éreztem, hogy a dolgok szép lassan kicsúsznak a kezem közül és össze-vissza kezdek beszélni.
- Úgy beszélsz rólam, mintha legalább valami veszett rozsomák vagy Ufó lennénk. – szólalt meg néhány percnyi hallgatás után.
- Én nem… És te, hogy kerültél oda? – nem igaz, elmondtam neki mindent erre képes egy ilyet benyögni.
- Nem akarok beszélni róla. – hajtotta le a fejét és úgy tett, mintha hihetetlenül lekötné a párnáján lévő bárányok számolgatása.
- Fáradt vagyok.  – jelentettem be hihetetlenül nagy önuralmamat bevetve majd felálltam és az ajtó felé vettem az irányt. Útközben felkaptam a még mindig a sarokban kuporgó macskát és kiléptem az ajtón. – Jóéjt Louis.

~*~

A telefonom éles dobszólójára kipattant a szemem és ijedten ugrottam fel. Szerencsétlen akcióm az ágyneművel együtt való földre borulásommal végződött. A fülemhez kaptam a mobilom és igyekeztem a lehető legnyugodtabb hangon beleszólni.
- Igen?
- Faye?– szólt bele egy remegő hang. – Te vagy az?
- Aha. – csak ennyit bírtam kinyögni. Óvatosan eltartottam a fülemtől a készüléket, eleinte csak azért, mert a nagy kapkodásban nem volt időm megnézni ki keres. Aztán mikor meghallottam a rikácsolást a vonal másik végéről úgy döntöttem tökéletes távolságba kerültem tőle.
- Danie, ne haragudj, hogy nem hívtalak. – összeszorított szemekkel emeltem újra a fülemhez a telefont, remélve, hogy barátnőm túl van a dobhártya szaggató részen. - Sajnálom.
- Sajnálhatod is! – üvöltötte aztán bontotta a vonalat.
Mindent felhajítottam az ágyra, ami a földre esett. Majd a telefonommal együtt a fürdőbe rohantam. Nem próbálkoztam azzal, hogy akárcsak egy béna kísérletet is tegyek a kinézetem rendbe szedésére.  Javíthatatlanul sünfejem volt. Megmostam az arcomat és végig téptem egy, a kádszélére helyezett fésűvel mellig érő gesztenyeszín hajamon majd felrántottam az ajtót és a pulóveremet magamra rángatva letrappoltam a földszintre. A mobilom kijelzője reggel fél hetet mutatott. Most vagy a mobilom szar vagy tényleg ilyen lassan telik az idő. A konyhába érve lestoppoltam és értetlenül meredtem a kávét szürcsölgető Liam-re.
- Már mész? – kérdezte a pulthoz lépve.
- Aha. – bólintottam. – Danie megfog gyilkolni.
- Elviszlek. – jelentette ki majd elővett egy bögrét, tele töltötte gőzölgő, édeskés illatot árasztó Capuchino-val és felém nyújtotta.
– Köszi. – vettem át tőle a forróitalt. – Nem szükséges. Az utolsó perceimet szeretném kiélvezni.
- Louis kinyírna. - állt fel majd belebújt a dzsekijébe és az ajtó felé vette az irányt. – Na, gyere.
- Mi van? – vontam fel a szemöldököm miközben követtem a fiút. - Miért?
- Semmi különös. - megrázta a fejét majd megvárta, míg én is beszállok az autóba és a gázra taposott.   

~*~

-MÉGIS – újabb párna repült felém, ami elől szerencsésen sikerült elhajolnom így az a szemközti falnak csapódott. – MIT KÉPZELSZ – vöröslő fejjel hajította nekem a papucsomat, és ezúttal nem tévesztett célt. Teljes erőből a fejemhez vágódott – MAGADRÓL, FAYE?
- Sajnál.. – ismételtem el már vagy ezredszerre, de nem tudtam befejezni, ugyanis egy újabb eltévedt akvárium vett célba engem.
- Ha neked ennyit nem érek. – üvöltötte majd dühösen lecsapta magát az ágyra és a földre meredt.
- Mi bajod van, Danie? – ujjaimat ökölbe szorítva elkeseredetten néztem le rá.
Karján megfeszültek az izmok, ahogy lassan, kimérten felemelte a fejét és úgy meredt rám mintha teljesen megőrültem volna.
- Ezt komolyan kérdezed?


Kövi rész 5 komi után (: love you all ♥

8. Everything's gonna be alright

Sziasztok (: Köszönöm a sok visszajelzést és nem pofáznék sokat itt az új rész :D Iratkozz fel a blogra ha tetszik! :D Sokat jelentene(: Kövi rész 5 komi után (: I hope you'll like It ♥ love you all

- Louis. – próbáltam túl üvölteni az ostromoló zivatar tombolását, a pólójába markolva. Megannyi Villámsugár kivehetetlen, borzongató mintában csapódott a sötétszürke viharfelhőkkel borított égbolton. Fényjátékukat dobhártyaszaggató mennydörgés követte.
Zihálva kapkodtam levegő után, és fulldokolva próbáltam felköhögni a tüdőmbe nyelt esővizet.
Éreztem, ahogy hasizmai összerándulnak, a tenyerem alatt majd a motor gyorsulni kezdett. Szemeimet összeszorítva a hátára hajtottam a fejemet és egyre kétségbeesettebben öleltem magamhoz a fiút. Olyan erővel szorítottam, hogy féltem összeroppantom vékony karjaimmal. Az esőcseppek egyetlen kaotikus vízmasszává összeállva doboltak a pulóveremen. Nem láttam semmit, de nem is akartam. Sötétség vett körbe mindent. Magamba szívtam a fiú biztonságot nyújtó illatát majd mélyeket lélegezve sikerült leküzdenem a pillanatnyi pánik rohamot. Talán így végződik majd minden? Ilyen egyszerű lenne az egész?
Mikor már éppen kezdtem megbékélni a tudattal, hogy Louis kinyír mindkettőnket a motor hirtelen lefékezett, az erőteljes lökéstől a robogó felbukott és a földre borultunk. Felsikítottam a rémülettől. A tenyerem Louis mellkasának csapódott, ahogy átbucskázva a járművön, a fiú testén landoltam. A moped még jó néhány métert csúszott a betonon mielőtt egy villanyoszlopnak csapódva megállt. Néhány másodpercig meredten bámultam tiszta kék szemeibe.
- Jól vagy? – húzta el a száját majd hanyagul kigördült alólam és talpra állt.
- Fogjuk rá. – vontam vállat, tenyeremet az övébe helyezve.
- Még élsz az a lényeg.. – forgatta a szemét óvatosan felhúzva a pocsolyából.
- És most? – próbáltam terelni a témát. Teljesen átfagytam, de a zuhogó eső csak nem hagyott alább.
- Honnan tudjam? – vont vállat tehetetlenül majd hirtelen felcsillant a szeme. – Taxi! – koncentrált fejet vágva benyúlt a zsebébe, néhány másodperc múlva diadalittas vigyorral az arcán előkapta az IPhone-ját, amiből csöpögött a víz. Használhatatlan.
- Szóval nem taxizunk. – állapította meg az amúgy is egyértelmű tényt.
- Ne mondd. – meredtem rá tágra nyílt szemekkel.
- Nem értem mi bajod velem. – fordult felém őszínte kíváncsisággal a szemében.
- Én se… - kezemet a zsebembe süllyesztve lesütöttem a szememet.
- Nem az, hogy nem Louis, nincs veled semmi baj, tök jó fej vagy, hogy majdnem kipusztultál miattam.. 
- Tipikus egoista.. Ne érts félre, rohadtul értékelem, hogy ki akartál pusztulni miattam. Sőt, bárcsak megtetted volna. És most szállj le a témáról! – csattantam fel ingerülten.
- Oké, utálj. Nekem mindegy. – hanyagul megrántotta a vállát majd a földet pásztázva tovább indult.
A jeges szél az arcomba csapott. Bűntudatot éreztem Louis miatt. De a büszkeségem győzött a szánalom felett és végül nem kértem bocsánatot tőle. Amúgy is. Mennyi az esély rá, hogy ezután szóba áll majd velem? Miért érdekelné pont az én jelentéktelen véleményem?
Fél órája voltunk úton a viharban, Louis természetesen egy szót sem szólt hozzám és miután hatodszorra is elhaladtunk egy ugyan olyan ’ Mentsük meg a lámákat’ feliratú plakát mellett kezdtem azt érezni, hogy teljesen megőrültem.
- Ennek semmi értelme. – horkantam fel kimerülten. – Körbe - körbe járkálunk.
Nem fordult felém, még csak felém se nézett. Rezzenéstelen arccal folytatta azt, amit eddig. Tudta, hogy követni fogom. Mégis mi mást tehetnék? Igyekeznem kellett mielőtt a sűrű vízfátyolban teljesen elhalványodik távolodó sziluettje.
- Tudod mit nem értek? – kezdtem óvatosan, számítva rá, hogy nem kapok választ.
- Mit? – kérdezte hunyorogva, fürkészve a szinte teljesen egyforma házakat.
- Nem értem, milliók vannak, oda érted mégis kiakadsz, ha valaki máshogy viselkedik veled. - valahogy nem sikerült átadnom azt, amit fejemben már olyan jól összetettem.
- Nem mintha túl sok közöd lenne hozzá, de tudod, elég szarul esik, ha valaki arról beszél, mekkora jó lenne, ha megdöglenék. – vont vállat közömbösen majd megállt egy fehérre meszelt ajtó előtt és előhalászta a kulcsokat a zsebéből.
- Sajnálom, é..
- Késő. – lökte be a nyílászárót majd engem is kelletlenül beinvitálva, a házba lépett.
- De..
- Faye hagyjuk ezt, te tudod, mit érzel. Utálsz? Túlélem. – sóhajtotta az ajtókeretnek támaszkodva. - Kapsz egy pólót és reggel haza viszlek.

~*~

A fejem lüktetett, a torkom égett, ahogy felültem a puha ágyban. A kezembe vettem mobilom és fásultan a kijelzőjére pillantottam. Amellett, hogy hajnali két órát mutatott harminc-nyolc nem fogadott hívást is kaptam. Erőtlenül visszadőltem a párnák közé és az oldalamra fordulva újra elnyomott az álom.
Nem mondhatnám, hogy túlságosan is pihentető lett volna. Álmomban óriásplüss répának öltözött pónik támadtak rám szivárványt hányva. A vezetőjük pedig egy Timothy nevű dagadt póni volt, aki dinoszauruszon lovagolva, katapulttal hozzám vagdosta a plüssrépának öltözött elszánt fejű kis retkeket. Fogalmam sincs, honnan szedi az agyam ezeket a nem éppen normális gondolatokat.
Mikor újra kinyitottam a szememet a mobilom hajnali négy órát jelzett. A lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Lehet, hogy – sőt biztos – semmit nem jelentek neki mégis bosszant, hogy, így viselkedtem vele pedig ő akármilyen szándékkal is, de segíteni próbált.
Megigazítottam magamon a Louis-tól kapott pólót majd felpattantam és a szobája felé vettem az irányt. Annyira abszurdnak éreztem az elmúlt hét történéseit. Először szétesik minden amiért azóta küzdők mióta az eszemet tudom aztán teljesen véletlen összefutok a  One Direction egyik tagjával egy bokorban. Mondanám, hogy ez rám vall, de akkor hazudnék. Valahogy, nem tűnt reálisnak és képtelen voltam megérteni mindezek miért történtek velem. Talán nincs is megfelelő magyarázat.
Ahogy átléptem a nappali küszöbén megláttam Louis-t a kanapén, felhúzott térdeire hajtva a fejét.
 A szobára félhomály ereszkedett. Oda léptem hozzá és mellé telepedtem. Épp csak egy pillanatra kapta hátra a fejét majd újra előre fordult és kibámult az ablakon. Az eső lomhán kopogott a párkányon.
- Nem tudsz aludni? – törtem meg a csöndet.
- De, csak olyan poén itt ülni, hogy gondoltam az alvás még várhat.. – válaszolta összébb húzva magán a pulóverét. A holdfény erőtlenül világította meg sápadt arcát.
- Sajnálom. – kezdtem pár percnyi hallgatás után. – Tudom, hogy nem sokat számit, de sajnálom.
-  Ne erőltesd magad. Semmit nem számít. – morogta karba fonva kezét a mellkasa előtt.
- Nem is ismersz. – fakadtam ki.
- Pont ezért. – mutatott rá a lényegre.
- És még kérdezed, hogy mi bajom veled…
– Te talán ismersz? Bármi, amit tudsz vagy hallottál rólam a média beteges feltűnési viszketegségéből keletkezett HA-ZUG-SÁG. – csattant fel, végre a szemembe nézve. – És amúgy mióta érdekel, mit gondolok rólad?
- Persze, nyílván a média tehet arról is, ami a parkban történt. – fújtattam idegesen, figyelmen kívül hagyva a kérdést. Nem bírtam tovább egyhelyben maradni, felpattantam és a konyha felé vettem az irányt. Kivettem egy ’Same shit Different Day ’ feliratú bögrét a vitrinből majd nekiálltam kávét főzni az éjszaka közepén.
- Van róla fogalmad, csak egy kicsit is eltudod, képzelni, hogy milyen kibaszott nehéz, úgy élni, hogy még hörcsögöt venni is utánad mennek? Hogy nincs egy nyugodt perced? – lépett be a konyhába és idegesen az asztalra tenyerelt. – Nekem is csinálj. – kérte nyugodt hangot erőltetve magára és a kávéfőző felé biccentett. – Kérlek. – tette még hozzá.
- Hörcsögöt? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel miközben egy újabb bögréért nyúltam.
- Látom, megvan a lényeg. – forgatta a szemét majd kihúzott egy széket és rátelepedett.
Lassan a pultnak támaszkodtam és néztem, ahogy a sötétbarna cseppek egyre csak gyűlnek az üveg kanna alján. Néhány perc múlva kigyulladt a zöld lámpa a gépen. Kikaptam a kannát és óvatosan a bögrékbe töltöttem a tartalmát. Az egyiket – talán kicsit erőszakosabban, mint kellett volna – Louis elé raktam az asztalra. A másikat a számhoz emeltem és apró kortyokban nekiláttam elpusztítani a kávét.
- Kösz. – nézett fel világos barna haja takarásából, ami a sötétben feketésnek látszott.
- Nincs mit. – sóhajtottam fel elégedetten, ahogy a forró lötty végig csorgott a torkomon.
Halk kopogás szűrődött ki az előszobából.
- Na, végre. – pattant fel Louis, a kávésbögrét az asztalon hagyva, az ajtóhoz sietett és sarkig tárta.
- Többiek? – hallottam Louis-t a hall-ból.
- Fél perc, Harry és Niall a Happy meal akció figuráján veszekednek. – jött a válasz. Nagyon ismerős volt a hangja, de nem tudtam volna megmondani kié.
- Tényleg? – kérdezte remegő hangon Louis. – Pontosan milyen akció figura? Már Buzz Lightyear van vagy még mindig az a béna tehénpásztor csaj?
Buzz Lightyear, ha jól emlékszem a hat éves öcsém van oda érte. Mibe is van? Ja, igen, Toy Story. Jézusom hova kerültem..
- N-nem tudom. – szinte láttam, ahogy felszalad a szemöldöke a homlokán és kérdőn mered a fiúra.
- Oké, menj konyhába, behozom őket. – sóhajtott fel Louis, hallottam az ajtó csapódását majd közeledő léptek hangja ütötte meg a fülemet.  A hajamba túrva próbáltam javítani a kinézetem ami – bár nem láttam magam – de az ázott kutya feeling után egészen biztos voltam benne, hogy kritikán aluli. Louis-val könnyű volt beszélgetni a sötétben még kávét is úgy csináltam, de az illető bárki is az valószínűleg feltett szándéka, hogy amint ide ér letámadja a villanykapcsolót. Bárki is az nem hagyhatom, hogy így meglásson. Mint egy varázsütésre a bántó fény elárasztotta a szobát, hunyorítanom kellett, ha nem akartam, hogy kifolyjon a szemem.
- Faye?
-Hmm? – pislogtam, a látásom még mindig homályos volt de, ahogy kezdett hozzászokni a szemem a lámpához úgy egyre élesebben láttam a körvonalait.
- Louis? Vagyis Louis? Basszus..Nathan? – meredtem rá tágra nyílt szemekkel.
-  Öhm..oké, tényleg te vagy az. – húzta el a száját, majd egy mozdulattal félresöpörte sötét szemébe lógó tincseit.
- Mi az, hogy tényleg én vagyok? Ki más lennék? – csattantam fel, idegesen húzogatva a kölcsön pólómat.
- Hát.. mert olyan.. más vagy. – tagolta majd zavartan vállat vont.
- Ezt nem értem. – eresztettem el az izmokat az ujjaimban, amik időközben ökölbe szorultak.
- Nem baj. – szája kifürkészhetetlen féloldalas mosolyra húzódott. Hirtelen A hall felől csörömpölés, visítozás és csapkodás hallatszott.
- Nekem KELL Buzz. – üvöltötte egy szőke hajú fiú a konyha márványlapjaira borulva. Azonnal felismertem, Niall.
- Szar ügy. Buzz-al már eljegyeztük egymást. – ugrott elő a göndör hajú – Harry – és Niall hátára ugorva próbálta kitépni a kezéből a figurát.
- Megcsalsz, mi? – kiáltotta Louis mögöttük belépve majd idegességet színlelve a kikapta a szőke kezéből Buzz-t és zsebre vágta.
Nathan ajkát beharapva jelentőségteljes pillantást vetett rám majd a kijárat felé biccentett.
Az előszobába érve kikerültük a hasukat fogva röhögő Zayn-t és Liam-et majd kiléptünk az ajtón.
- Honnan ismered őket? – kérdeztem félig hátra fordulva a lépcsőn.
- Teljesen mindegy. Lényeg, hogy javíthatatlanul elcseszted a gépemet, amiért amúgy két évig dolgoztam, de szard le. Ja, nem ez a lényeg. A kártya eltört, szóval. – sóhajtott fel fájdalmasan.
- A képek törlődtek? – csillant fel a szemem.
- Valami olyasmi. – kezeit a zsebébe süllyesztve, tekintetét az enyémbe fúrta. – Remélem örülsz.
- Igen, de. Sajnálom a géped. – bocsánat kérően meredtem rá.
- Ja, persze. – lesajnálóan felvonta a szemöldökét. – Na szia.
Azzal sarkon fordult és könnyű léptekkel megindult az éjszakába. Egy ideig mardosó bűntudattal néztem utána, amíg be nem fordult a sarkon és el nem tűnt a szemem elől.
- Szia. – suttogtam a macskaköves utón távolodó alakjának.
- Nem jössz be? – lépett mellém Louis majd becsukta maga mögött az ajtót.
- Nem. – néztem fel rá meggyötört arccal.
- Csak egy póló van rajtad. – emlékeztetett vigyorogva.
Tágra nyílt szemekkel mértem végig magamon mire Louis nevetve megragadta a karomat és maga után húzott a házba.  Azt hiszem megbocsátott. De még távol van a reggel..

Kövi rész 5 komi után (:

7. Tell me why

Sziasztok (: Most magamhoz képest elég gyorsan sikerült részt hoznom. Wordben majdnem 4 oldal :O Nekem ez sok:D. Hajnalig írtam szóval úgy olvassátok, hogy kicsit unalmas és fárasztó néhány helyen (: Örülnék ha egy komival megdobnátok ha elolvastátok (: Sokat jelentene. Tényleg. I hope you like It. ♥ Kövi rész 5 komi után (:

- Elmondaná még egyszer, hogy mi is történt? – ültem fel fájdalomtól lüktető fejemet a jobb kezemre támasztva. A szoba fehérsége elvakította a látásomat.
A nővér unottan az ölében tartott vigyorgó tehenes spirálfüzetbe lapozott majd néhány másodperc múlva összevont szemöldökkel nézett fel. Egyenesen rám.
- Szóval? – megköszörültem a torkomat és előre félve a választól elhúzott szájjal meredtem magam elé.
- A jelentésedben az áll – kezdte, nagyot sóhajtott. -, hogy neki mentél egy oszlopnak.
Összeszorított szemeim hirtelen kipattantak. – Ez milyen gáz. – arcomat a tenyerembe temettem.                    
- Pontosan milyen oszlopnak?
- Nézd, ez már nem az én hatáskörömbe tartozik.
- Nem fontos. – vontam vállat és visszadőltem a kemény kórházi matracra. A nő elkomorult arccal bólintott majd kiment. Ujjaimmal kitapintottam a homlokomat elcsúfító dudort és masszírozni kezdtem. Felszisszentem a fájdalomtól, ahogy jéghideg bőrömmel a sebet érintettem. Ajtó csapódást hallottam, de nem emeltem fel a fejemet.
- Tényleg bocs. – éreztem, ahogy besüpped mellettem a matrac. Óvatosan felnéztem. Az a srác volt az, aki miatt ide kerültem. Sötét tincsei ziláltan tapadtak a homlokához. Meleg barna szemei ijedten fürkészték az arcomat.
- Hol a gép? – nehézkesen feltornáztam magamat ülő helyzetbe. Gyengének éreztem magam bármilyen mozgás elvégzéséhez. Nagyon gyengének.
- Eldobtad – húzta el a száját és a szánalom máris dühvel keveredett. – Amikor lefejelted azt a fát.
- Ó.. – reagáltam idiótán vigyorogva. – És mi lett vele?
- Szerinted? – kérdezte és felállt. – Oké, beszélj és nem lesz semmi következménye.
- Ezt hogy érted? – a vaságy mellett helyezkedő kisasztalka felé nyúltam. Megragadtam a mobilomat és az ölembe ejtettem.
- Elmondasz néhány jelentéktelen mégis fontosnak látszó dolgot a tegnap estéről és nem jelentelek fel rongálásért… - vont vállat közömbösnek tűnő hangon.
- Te kezdted. Lefotóztál, ez sérti a jogaimat. – kimondva mennyivel idiótábban hangzik, mint fejben elképzeltem.
- Bizonyítsd. – szája féloldalas mosolyra húzódott.
Gyorsan átfutottam fejbe az esélyeimet, de a mérleg elég határozottan a srác oldala felé hajlott.
- Ez nem fair. – csattantam fel. – Te most zsarolsz?
- Olyasmi. – vont vállat vigyorogva. – Öhm. Szóval. Mi közöd a One Direction -hoz? – előrántott egy apró jegyzetfüzetnek kinéző valamit meg egy tollat, aminek a tetejét a fogával szedte le.
- Semmi. – összeráncolt homlokkal kérdőn meredtem rá.
Unottan felsóhajtott. – Nem segítesz magadon.
- Komolyan semmi. Nem is ismerem őket. Tegnap.. – ajkamba harapva lesütöttem a szememet. Akármennyire is felidegesített, megígértem Louis-nak, hogy tartom a számat.
- Igen? – nézett rám sürgető tekintettel.
- Tudod, ha nem lennél ilyen betegesen rámenős és nem faggatnál olyanról, amihez semmi közöd, még bírnálak is. – vetettem oda terelve a témát. Kár, hogy nem először került ilyen helyzetbe. Szemét forgatva elmosolyodott.
- Tudom, hogy bírsz. – satírozott ki valamit a lapról. – Amúgy nem ilyen vagyok.
- Aha. – kezdtem el nyomkodni a telefonom képernyőjét. – Akkor miért csinálod?
- Kell a pénz. – kikapta a mobilt a kezemből és visszatette a helyére. – Oké, szóval kezdd, mondjuk Liam-mel.
- Nem, inkább jelents fel.
Vigyorogva a papírra firkantott valamit majd visszafordult hozzám.
- Most mit írtál? – hajoltam előre, de elrántotta előlem és rákönyökölt a jegyzetre.
- Semmit. – vont vállat.
Előre lendültem amennyire csak a gépek engedték és kikaptam a füzetet a fiú könyöke alól.
- Totál vörös, zavarban van. Összevissza beszél. Szerintem terhes. Az apja ismeretlen. Bármelyik tag lehet.  – olvastam fel hangosan. A szemöldököm valahol a fejem tetejéig szökött fel. – Ez komoly?
- Bocs, de nem mondasz használhatót.– tépte ki a kezemből a papírköteget és távolabb húzódott.
- Vagy, mi lenne, ha békén hagynál, és mondjuk, most elhúznál? – idegesen a hajamba túrtam és nagyon sóhajtva vissza csúsztam a párnák közé.
Szólásra nyitotta a száját, de ekkor hirtelen kivágódott a kórterem ajtaja és egy körülbelül velem egykorú lányt toltak be rajta. Az arcán zúzódások, karjai gipszben. Csuklóján, fekete alapon fehér betűkkel teleírt karszalag. Fekete pólóján óriási felirat. ’One Direction Concert 2012, London’
Tágra nyílt szemekkel meredtem a lányra. Nagyon erősen reménykedtem benne, hogy nem a koncerten taposták meg őt.
- Lejárt a látogatási idő. – lépett mellénk egy nővér komor kifejezéssel az arcán.
- Értem. – állt fel a srác és az ajtó felé indult. Az orvosok csipogói egyszerre kezdtek pittyegni és az asszisztenseikkel együtt még a fiú előtt sietve távoztak.
- Várj. – kiáltottam utána. Megtorpant majd a válla felett unottan visszanézett rám. – Vigyél vissza a kollégiumhoz.
- Kizárt. – tágra nyílt szemekkel meredt rám. – Még nem engedtek ki.
- Nem érdekel. – suttogtam és a pulcsimat magamra rángatva belebújtam a cipőmbe és felálltam.
- Te nem vagy normális. – sziszegte majd az órájára pillantott. – Na, jó gyere. – megragadta a karomat és húzni kezdett.
A fejem lüktetett a fájdalomtól, de nem törődtem vele. Hagytam magam. Az orvosok nem ismertek fel, ahogy a fiúra támaszkodva, élőhullaként végig vánszorogtam a jódtól bűzlő betegesen fehér folyosókon. Elráncigált a kocsiig majd betuszkolt az anyós ülésre és beindította a motort. Kinnt már sötét volt. Ami azt jelenti, hogy egy egész napig ki voltam ütve. Az eső eleredt, a sebességtől egyre több és több esőcsepp cikázott le lökhárítón.
- Basszameg. – csattant fel az óráját fürkészve. – Elkéstem.
- Honnan? – akartam tudni.
- Interjú. Nem gond, ha ezt gyorsan lezavarom? – mielőtt bármit is válaszolhattam volna le kanyarodott az első lehetőségnél és a kollégiummal ellentétes irányba kezdtünk haladni.

~*~

-Itt megvársz? – kérdezte becsapva maga mögött az ajtót. Megráztam a fejemet és kiszálltam az autóból.
- Egész normális a fejed. Úgy értem már nincs felpuffadva. – beriasztotta a kocsit majd elindult az épület külön bejárata felé. Az ajtó előtt szobrozó öltönyös húsdarabnak felmutatta a belépő kártyáját és a kezemnél fogva maga után húzott.
- Ennél tovább tényleg nem vihetlek. – ültetett le a folyosón elhelyezett padok egyikére. – Ne mozdulj. Sietek.
- Mi a neved?- kiáltottam utána mire sietve visszafordult és mielőtt még bezárult mögötte az ajtó sietve oda kiabálta. – Louis. – majd kacsintva eltűnt.
Túl gyakori ez a név. Utálom ezt a nevet. Miért pont Louis? Nagyot sóhajtva megforgattam a szememet majd hátra dőltem a kipárnázott fotelszerűségen és ujjaimmal dobolni kezdtem a combomon. Órák teltek el így és kezdtem azt érezni, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Feldobtam a kapucnimat és felálltam.
- Elnézést. – léptem oda az egyik vasajtó előtt álló biztonsági őrhöz. – Megtudná mondani mikor végez Louis?
- Nem kaptam felhatalmazást az információ kiadására. – felelte összehúzott szemöldökkel.
- De..
- Sajnálom, nem segíthetek. – karját elutasítóan összefonta a mellkasa előtt és szúrós tekintettel meredt rám. – Ha interjút akar készíteni vele, ahhoz hamarabb kellett volna bejelentést tennie.
- Tessék? Azt ígérte, hogy az interjú után hazavisz. Nem vagyok újságíró vagy ilyesmi. – ráztam meg a fejem, amitől szédülni kezdtem.
- Milyen kapcsolatban állnak? – hajolt közelebb felvonva jobb szemöldökét.
- Öhm.. Baráti? – ajkamba harapva idegesen néztem fel rá. – Vagyis baráti. – javítottam ki magam.
Nem kell tudnia mindent.
- Értem. Mivel ezen az ajtón. – biccentett a bejárati nagykapuk felé - illetékteleneknek esélye sincs, belépni ezért elhiszem, amit mond. Amint vége az interjúnak azonnal értesítem a fiút, akivel érkezett. Addig is kérem, fáradjon a pihenő szobába és bocsánatot kérek az előbbi viselkedésem miatt. – megragadta a vállamat és a folyosó vége felé tolt.
A meglepettségtől szóhoz sem jutottam. Kitárta az ajtót előttem majd gondosan becsukta mögöttem és eltűnt. Újabb fél óra telt el így. Leültem a koktélok, chipses tálak, mindenféle gyümölccsel megszórt csoki fondue, és ropogósra pirított húsokkal megrakott pult mellé.  Nem kívántam az ételt, de unalmamban nem tudtam mit kezdeni magammal, kivettem egy vajas, almás, tejszínes szószos csirke combot és beleharaptam. Szinte szétolvadt a számban. Egy kékes-zöld folyadékkal megtöltött koktél pohárért nyúltam, leöblítettem vele sós ízt a nyelvemről majd újabb falatot vettem a számba. Miután végeztem elégedetten dőltem hátra, megtöröltem a számat és azon gondolkoztam, hogy táncos létemre még életemben nem ettem ennyi kaját. Mindig azt mondták, hogy nem tesz jót az alakomnak. De kit érdekel, annak már úgy is mindegy, ahogy a táncolásnak is.
Meguntam a várakozást. Milyen interjú az ahol több mint három órán keresztül faggatják szerencsétlen alanyt? Gyalog hamarabb haza érek. Felkaptam a táskámat és az ajtó felé vettem az irányt abban a pillanatban kivágódott a nyílászáró és Louis helyett Louis lépett be rajta értetlen kifejezéssel az arcán.
- Phoebe? – vonta fel a szemöldökét és karba tett kézzel fürkészte az arcom.
- Faye. – forgattam a szemem és megpróbáltam kikerülni.
Ez rosszabb, mint gondoltam.
- Csak szívatlak. – hátát a falnak támasztva száját gúnyos félmosolyra húzta.
- Ez valami félreértés. – ajkamba harapva próbáltam kilesni a folyosóra.
- Ennyire azért ne örülj nekem. – forgatta a szemét vigyorogva.
Egyáltalán nem hasonlított arra a depressziós, idegbeteg, flegma, bunkó, és arrogáns seggfejre, akit a parkban volt szerencsém megismerni. Fehér alapon sötétkék csíkos pólót viselt, piros farmerral és tornacipővel. Mogyoró barna haja, világoskék szemébe hullott.
- Hol van Louis? – kérdeztem még mindig a háta mögé tekintgetve.
Összeráncolt homlokkal feltartotta a hüvelykujját és vigyorogva magára mutatott.
- Nem te Louis. – hessegettem el. – A másik Louis.
- Több Louis is jelen van? – vonta fel a szemöldökét.
- Nem tudom. – tekintetemet az övébe fúrtam. – Fáj a fejem.
- Lefejeltem egy oszlopot. – válaszoltam értetlen arckifejezését látva.
- Aha. - Beszívott pingvin fejet vágott, aztán kitört belőle a nevetés. – Bocs. – szabadkozott még mindig fulladozva a röhögéstől.
- Na, jó. Örülök, hogy megint találkoztunk. – forgattam a szememet és kifordultam a szobából. – Szia.
- Most hova mész? – szólt utánam.
- Megkeresem Louis-t. – kiáltottam vissza. Előre néztem és elhatároztam magamban, hogy nem nézek hátra. Ekkor kivágódott a vasajtó, ami mellett a biztonsági őrök álltak és Louis lépett ki rajta.
- Végre már. Vigyél vissza a koleszba. – álltam el az útját mielőtt kikerülhetett volna.
- Nathan. – sietett elé egy headsettel a fején rohangáló statiszta.
- Miért hívja Nathan-nak? – csodálkoztam tágra nyílt szemekkel.
- Ez a neve. – fordult felém lesajnáló pillantást vetve rám.
Louis, aki ezek szerint Nathan bár kitudja, idegesen a tenyerébe temette az arcát.
- Nem tudlak. – húzta el a száját. – Kérj meg valakit. – azzal kilépett előlem és eltűnt.
- Basszus. – suttogtam magam elé majd sarkon fordultam és kiléptem az ajtón. A lassan aláhulló eső mostanra erős szél lőkésektől veszélyes viharrá nőtt. Összébb húztam magamon a pulóvert és elindultam. Alig tettem meg pár lépést valaki hátulról elkapta a csuklómat és visszarántott.
- Ennyivel jövök neked. – kezdett el maga után húzni és egy falnak támasztott robogónak kinéző valami előtt megállt. Az égbolton cikázó villámok megvilágítottak kétkedő arcát.
- Biztos, hogy … ez jó ötlet? – fordultam felé kétségbeesetten.
Louis egy pillanatig habozott, megragadta a kormánynál és maga elé rántotta majd nagyot nyelt és hanyagul felém fordult:
- Nem. – vetette át a lábát a túloldalra, megvárta, hogy felüljek mögé és hagyta, hogy átkaroljam a derekát. – Ez öngyilkosság.
Beindította a motort, miközben én arcomat a vállába temettem, a jármú kilőtt és sebesen cikázva a zuhogó, villámoktól fénylő viharban elnyelte az éjszaka.

Kövi rész 5 komi után (: ♥

6. I couldn't get It why..

Sziasztok (: Sajnálom, hogy eddig nem hoztam a részt de nagyon ihlet hiányom volt és van :/ I hope you like It ♥

Lassan lépkedtem fel a kollégium kapujához vezető márványlépcsőkön. Ezt a napot minden kétséget kizárólag a legfurcsább és legmegmagyarázhatatlanabb napjaim közé sorolom. Kezdve a reggellel, amikor is Mollie a szobatársam minden előzetes nélkül ráugrott az ágyamra és sikítozva rázogatni kezdett mire én szívroham közelében kiugrottam a takaró alól és a falhoz lapulva tágra nyílt szemekkel meredtem a lányra. Erre ő az arcomba üvöltötte, hogy ’ÚRISTEN’ meg, hogy ’NEM FOGOD ELHINNI” és, hogy ’ Jézusom annyira izgulok’. De amint rákérdeztem elkomorult arccal megvonta a vállát és csak úgy mellékesen közölte velem: ’ Majd este elmondom’. Aztán kiment. Unottan az éjjeli szekrényen lévő órámra pillantottam. HAJNALI FÉL 4! Ki tudtam volna belezni Mollie-t. Nem voltam ideges, és egyáltalán nem képzeltem el, ahogy kirúgom az ablakon és vigyorogva nézem, ahogy sikítva, fogyatékosan csapkod, a karjaival és zuhan, lefelé közbe néhányszor felröhögök. Nem voltak ilyen és ehhez hasonló kínzási folyamatok a fejemben, amiket erősen fontolgattam, hogy meg kéne tennem. De aztán arra jutottam, hogy túlfáradt vagyok hozzá szóval bedőltem az ágyba és aludtam reggel hétig. Később anyu hívott telefonon és eldarálta nekem a szokásos sablon szöveget, hogy mennyire hiányzom neki meg, hogy hogy megy a suli és a tánc, és, hogy alig várja, hogy meglátogassam őket a téli szünetben végezetül pedig, hogy vár rám egy kis meglepetés otthon, de nem árulhatja el, mert akkor oda lenne a ’meglepi’. 
Mondtam már, hogy utálom a meglepetéseket? Főleg amikor ’meglepi ’- nek becézik és gügyögnek is hozzá.
Aztán délután hívott az orvos, hogy menjek be, mert muszáj beszélnie velem. Az apró remény szikra egészen a rendelőig ott lebegett a szemem előtt. Nem egészen emlékszem a mondat első felére, ha egyáltalán volt neki olyan. Mindenesetre sikerült ezzel az apró kis szófoszlánnyal teljesen széttépnie belülről.’ a bokáját ért sérülés miatt nem léphet többet színpadra.’ – Persze oké, tudom, hogy nem hibáztathatom, de ki nem úgy jön ide, hogy itt majd új esélyt kap a felépülésre? Túlságosan is elfogultak vagyunk velük kapcsolatban. Pedig ők is csak emberek. Néha túlságosan is.
Nem bírtam tovább hallgatni, elrohantam és ezután történt a legfurcsább, amit még mindig nem sikerült feldolgoznom.
Őszintén? Fogalmam sincs róla mit éreztem most így visszagondolva.
 Nézdd csak Faye ott egy játszótér, menj, már be hátha kinyírnak vagy rosszabb, elkezdesz össze-vissza pattogni, mert valami sötétet látsz éjszaka, könyörgöm Faye éjszaka S-Ö-T-É-T van csak úgy mellékesen. Aztán teljesen random hopp egy Louis.

-Elnézést?
A hangra megtorpantam és visszafordultam, telibe kapva egy felvillanó vaku sugarát. Minden elhomályosult előttem. Megráztam a fejemet és nagyokat pislogva próbáltam kitisztítani a látásomat. A kép lassan kiélesedett előttem. A sötét alak épp akkor fordult be a sarkon. Elnéznék, de nem fogok.  Felkaptam a táskámat a vállamra és utána szaladtam. Sötét színű pulóvert és hozzá illő tornacipőt viselt bő farmerral. Egyik kezében a több milliót is megérő fényképezőt lóbálta. Nem tudtam mit kéne tennem ezért csak lassítottam és szorosan mögötte maradva nesztelenül lépkedtem.
- Lekaptam a csajt és most kell a pénzem. – kezdte a füléhez emelve a mobilját. – Hogy, hogy mivel? Fényképezővel.. mégis mi.. Oké, felfogtam. Hello. – azzal kinyomta és a farzsebébe csúsztatta a készüléket. Ha most nem szerzem meg a gépet holnap visszanézhetem a nagyfejem az újságok címlapján.  Jobb ötlet hiányában előre lendültem és kikaptam a kezéből a gépet. A baj csak az volt, hogy hamarabb reagált, mint számítottam volna és mikor futásnak eredtem valami visszarántott. A fényképező nyakszíja a csuklójára volt tekeredve. Megpróbáltam elszakítani, de nem sikerült.
- Bocs, de minden oké? – nézett le rám felvont szemöldökkel. Sötét napszemüvege mögül fürkésző pillantást vetett rám.
- Ez komoly? – megráztam a fejemet majd újra felnéztem rá – Kérem a gépet!
- Nem. – gúnyos félmosolyra húzva a száját rántott egyet a nyakszíjon mire a fényképező kicsúszott a tenyeremből.
Könnyek mardosták a szememet, tehetetlennek éreztem magam. Végül egy utolsó próbálkozással eltéptem a szíjat és a géppel a kezemben rohanni kezdtem.
Gyorsuló léptek koppanását hallottam a hátam mögül a vizes aszfalton. Óvatosan visszanéztem, közeledett. Majd mikor újra előre fordultam éles fájdalom nyílalt a homlokomba, minden elsötétült.

Kövi rész 5 komi után (: