- Mindjárt. – utoljára végig néztem magamon. Testhez álló fekete farmert és egy egyszerű világoszöld, pántnélküli felsőt választottam. Hajamat lazán kiengedve hagytam, szemeim fekete szem ceruzától és porfesték- től sötétlettek.
- A szemfestékem, teljesen elkenődött, jézusom Faye miért nem szóltál? – visította Mollie a tükör elé pattanva.
- Kint megvárlak. – sóhajtottam fel, kistáskámat a csuklómra csúsztatva. Kiléptem az ajtón és a kijárat felé vettem az irányt. Tornacipőm tompa kopogása bombarobbanásként hatott az üres aulában.
- Faye, várj. – kapta el valaki a csuklómat majd sebtében szembe fordított magával.
- Danie. – fújtam ki a levegőt megnyugodva.
- Nem kérdezem meg, hogy akarsz e beszélni, mert nem vagyok, kíváncsi a válaszodra szóval végig hallgatsz? Vagy végig hallgatsz. – mondta miközben kiléptünk az üvegajtón magunk mögött hagyva a gimnázium márvány épületét. A délutáni napfény visszaverődött a falakról narancssárgás fényt szórva az utcára.
- Szóval. – állt meg hirtelen, az autótól néhány méterre, aminek az oldalát Nathan támasztotta.
- Ne kímélj. – sóhajtottam fel kezemet a pulóverem zsebébe süllyesztve.
- Itt vagyok. – visította Mollie lihegve.
- Egy reumás plüss póni gyorsabb nálad. – forgatta a szemét Nathan majd kitárta az ajtót és betuszkolt a kocsiba.
- Este beszélünk. – kiáltottam vissza Danie-nek.
- Egyszer kipróbálnám milyen nem késni valahonnan. – taposott rá a gázra.
- Aha. – motyogtam ajkamat harapdálva. Idegesen markoltam az ülés támlájába, egész végig le sem vettem a szemem az útról. Csodálkoztam, hogy Mollie nem sikít minden másodpercben a fülembe. Túl nagy volt a csend.
- Szóval, ott tartottam, hogy ..
- Danie? – sikítottam kikerekedett szemekkel meredve a lányra.
- Mi van? – vonta fel a szemöldökét köztem és Nathan között kapkodva a fejét.
- Hol van Mollie? – csattantam fel hátra felé tekintgetve. A kocsi hirtelen lefékezett, aminek következtében sikítva előre borultam.
- Miért álltunk meg? – másztam vissza az ülésre kétségbeesetten pislogva a hátra forduló fiúra.
Nathan jelentőségteljesen emelte rám tekintetét majd az ablak felé biccentett. Ijedten vettem észre, hogy az autó körül visongó lányok ugrálnak elzárva az utat előlünk.
- Megérkeztünk. – fújta ki a levegőt idegesen rácsapva a kormányra, amitől fülsüketítő dudálás töltötte be az utcát. A rajongók fejüket fogva rohantak félre a jármű elől majd bosszúsan meredtek távolodó alakunk után. Lejjebb csúsztam az ülésen remélve, hogy így nem jegyzik meg, kit kell majd eltaposniuk a koncerten.
- Mollie, nincs itt. – közöltem a fiúval nyugalmat erőltetve magamra.
- Igen. – felelte kimérten. – Feltűnt.
- Ja, értem. És mit akarsz csinálni? – hajoltam előre az üléséhez, és bár csigalassúsággal haladtunk így is nehéz volt megtartanom magam.
- Semmit. – vont vállat. – Bejön helyette ő. – biccentett Danie felé majd látva barátnőm gúnyos grimaszba torzult arcát folytatta. – Vagy ha nem akar, majd berángatom.
- Azt próbáld meg. – horkant fel Danie karba fonva a kezét mellkasa előtt.
- Oké. – rázta meg a fejét vigyorogva Nathan.
- Komolyan megcsinálja. – vetettem oda a tömeget kémlelve.
- Csinálja. – forgatta a szemét unottan barátnőm, majd kibámult az ablakon.
A kocsi befordult egy három méter magas kerítéssel elkerített parkolóba majd lefékezett a kavicsos földön.
- Pattanjatok. – tárta ki az ajtót Nathan majd meg sem várva a reakciónkat sietős léptekkel a hátsó bejárat felé vette az irányt. Hirtelen éles dobszóló hangzott fel a vezető ülésről. Előre hajoltam és a kezembe vettem a készüléket. A képernyőn Leanna felirat, mögötte pedig egy mosolygós sötétszőke hajú lány képe villogott.
- Ne vedd fel. – szólt előre Danie majd kikapta a kezemből a telefont, végig húzta mutató ujját a híváselfogadása ikonon és a füléhez emelte.
- Nate. – szólt bele egy kellemes női hang. – Ha végeztél gyere a hátsó lépcsőhöz, muszáj beszélnünk. – azzal bontotta a vonalat.
- Hallottad, nem? – lökte ki az ajtót Danie majd kilépett az autóból és sürgető tekintettel meredt rám. Kikászálódtam a kocsiból értetlen pillantást küldve a lány felé, de ő rám se figyelve sebes léptekkel megindult az épület felé.
- Jegyeket, kérnék. – állta el az utunkat egy öltönyös férfi. A zsebemhez kaptam, de az lapos és minden kétséget kizárólag üres volt.
- Nathan-nél vannak. – csaptam a homlokomra majd kétségbeesetten Danie-re pillantottam, aki ajkát harapdálva törte a fejét valami megoldáson.
- Akkor megyünk vissza a koleszba. – vont vállat végül majd sarkon fordult és ott hagyott.
A vaskapuhoz érve, megrökönyödve vettük észre, hogy zárva van. Sehol egy portás, aki segíthetne.
- Vagy, leülünk és várunk. – vonszoltam el magam a téglafalig, lehuppantam a földre és összébb húztam magamon a pulóveremet, aztán újra változtattam a testhelyzetemen ugyanis valami nagyon szúrt a hasamnál. Danie szemét forgatva mellém telepedett aztán elővette a mobilját és idegesen ütögetni kezdte a képernyőjét.
Nem volt nehéz rájönni mikor kezdődött el a koncert, olyan hangerejű üvöltés rezgette meg az épületet, hogy azt hittem kiszakad a dobhártyám.
- Most elmondhatnád, mi bajod van. – próbáltam túl ordítani a visongó tömeget.
- Nem fogok kiabálni. – tátogta összevont szemöldökkel.
Éreztem, ahogy az egyre erősödő éjjeli szellő bekúszik a pulóverem alá és kirázott a hideg. Az ajtóban szobrozó biztonságőr rosszalló tekintettel méregetett minket. Danie nem szólt hozzám. Teljesen egyedül voltam. A mobilom hirtelen rezegni kezdett a zsebemben, sietve előkotortam, majd kapkodva a fülemhez nyomtam.
- Hol a faszba vagytok? – üvöltötte bele egy hang. Egy pillanatra eltartottam a készüléket, hogy megnézzem, ki keres, de a szám ismeretlen volt.
- Ki kérdezi?
- Jo.. Nathan. – felelte egyre ingerültebben. Észrevehetőbben csendesebb lett minden. Talán szünetet tartanak.
- Kint, honnan van meg a számom? – hökkentem meg és éreztem, ahogy elkerekedik a szemem.
- Gyertek az ajtóhoz. Most. – nyomta meg az utolsó szót mielőtt a vonal elnémult.
- Állj fel. – vetettem oda Danie-nek, felpattantam és gyorsléptekkel a biztonsági őrhöz sétáltam. Hirtelen nyílt az ajtó, és Nathan lépett ki rajta félre tolva a mogorva férfit. Megragadta a csuklómat aztán Danie-vel együtt berántott az épületbe. Arca kipirult volt és teljesen más ruhát viselt, mint mikor elindultunk.
- Baj van? – sötétbarna szemei ijedten csillogtak, ahogy az enyémbe fúrta őket.
- Nincs. – ráztam meg a fejemet.
- Van. – pufogott Danie.
- Miért nem jöttetek be..
- Mert nálad vannak a jegyek, talán? – húzta el a száját gúnyosan barátnőm.
Nathan unottan felsóhajtott majd mindkét kezével benyúlt a pulóverem zsebébe és közelebb vont magához. A szívem a torkomba ugrott, ahogy mellkasa az enyémnek feszült.
- Ez neked mi? – dobta felém az összegyűrt jegyeket, amiket éppen most húzott elő a pulcsimból.
Lesütöttem a szememet, éreztem, ahogy az arcomba tódul a vér.
- Gratulálok. – veregetett hátba Danie.
- Mindegy, vége a koncertnek. Nem érdekel, hogy nem akartok, jöttök a dedikálásra. – kezdett el tolni minket a folyosó vége felé, ahol egy óriási fehér, kétszárnyú ajtó állt kitámasztva.
Az arénába érve rögtön a színpad felé vettük az irányt. Minél közelebb értünk annál biztosabb voltam benne, hogy én ezt nem akarom. A teremben alig harminc ember lehetett velünk együtt. Lassan közelebb masíroztunk hozzájuk. A fiúk a színpad szélén ültek, lábukat lelógatva osztották az autogramokat és fényképeket. Nathan lökött egyet rajtam, amitől pontosan olyan közelségbe kerültem, hogy tökéletesen halljam a soron következő rajongó hisztérikus kitörését a legközelebb ülő fiúnál.
- Imádlak, Louis. Elveszel feleségül? – sikította egy lány zokogva.
- Aha. – hagyta rá mosolyt erőltetve az arcára, aztán óvatosan tovább irányította Harry-hez. Világos barna haja most kócos hatást keltett. Tiszta kék szemei fáradtan csillogtak kisfiús arcán.
Észrevétlenül nagy levegőt vettem majd oda léptem elé és egy cetlit ejtettem az ölébe, amit még Nathan-től kaptam a folyosón.
- Milyen névre kéred? – húzott maga elé egy tollat felém se pillantva.
- Faye. – motyogtam, mire abbahagyta az írást és felkapta a fejét.
