2012. augusztus 10., péntek

14. Let me die

Szerintem ennél unalmasabbat nem irtam. (Javítsatok ki ha igen.) Nem tudom lesz e aki olvassa vagy egyáltalán megnézi de remélem lesz olyan akinek tetszik... Nem írok komi határt. De az, hogy folytatom e azt az ehhez a részhez kapott kommentek fogják meghatározni .. :)
Meghaltam. ~ ez volt az első gondolatom, ahogy magamhoz tértem a kábulatból és a kezemre támaszkodva erőtlenül feltornáztam magamat ülőhelyzetbe. Körülöttem mindent vastag hamu réteg takart.
- Faye. – sikította egy hang. Laposakat pislogva oldalra fordítottam a fejem. A kép villogott és erősen homályos volt, de a látvány, ami elém tárult örökre belevéste magát az emlékezetembe. 
Minden lángokban állt, a folyosón tömény fekete füst keringett. Mollie a térdére fektette a fejemet és hajamat simogatva nyugtató szavakat mormolt a fülembe. Szemeiben könnyek csillogtak, de nem hagyta kigördülni őket.
- Sietnünk kell. – suttogta majd óvatosan a hátam mögé csúsztatta a kezét és magához ölelt.
-  Igen. – ráztam meg a fejemet majd kibontakoztam a karjaiból és lassan felegyenesedtem. Hátat fordítottam neki és pulcsimat az arcom elé húzva aprókat lélegeztem. A felforrósodott levegő égette a torkomat. Felköhögtem. A csuklómban lüktető fájdalom egyre elviselhetetlenebbé vált.
- Mollie. – kiáltottam a füstöt mélyen a tüdőmbe szívva. Fuldokolva kaptam a mellkasomhoz a kezemet és tehetetlenül fordultam körbe.
- Fuss Faye! – köhögte erőtlenül.
Gondolkozás nélkül a hang irányába rohantam. A parázsló gerendák ropogva adták meg magukat a lángoknak. Kétségbeesetten pásztáztam a soha megszűnni nem látszó szürkeséget mikor hirtelen megláttam Mollie-t. Hátát a falnak támasztva kuporgott a földön. Körülötte üvegszilánkokon csillant meg a lángcsóvák fénye.
- Miért nem…? – kezdtem, de hangom elnémult, amint észrevettem a lábára nehezedő narancssárgán izzó gerendát. Térdre rogytam és csupasz tenyeremet a szálkás fára helyezve teljes erőmből tolni kezdtem, de hiába. A kezemből ömlött a vér, égett hús szaga terjengett a levegőben.
- Faye, Húzz már innen. – lökött arrébb Mollie. Elvesztettem az egyensúlyomat és a földre borultam.
Egyre nehezebben vettem a levegőt, a lángokból áradó forróság égette a bőrőmet. Újra próbálkoztam a gerenda eltávolításával, ezúttal a lábamat hívtam segítségül, de ez sem tűnt hatásosnak.
-  Ne félj, mindjárt jön valaki és minden rendben lesz. – ragadta meg a vállamat Mollie, majd mosolyt erőltetett magára, de még láttam, ahogy a fájdalom átsuhant az arcán. Szörnyű kínokat élt át.
 Lassan megpróbált változtatni a testhelyzetén, de a lábán nyugvó gerenda nem engedte elmozdulni.
- Menj, nézd meg, hogy itt vannak e már. – unszolt fáradt mosollyal közben kezeivel amennyire csak
tudott előre tolt.
- Nem hagylak itt. – szögeztem le majd visszamásztam mellé és hátamat a falnak vetve felhúzott térdeimre hajtottam a fejemet. Tehetetlenül felsóhajtott.
- Emlékszel mikor azt mondtad, ha lesz egy hörcsögöd Mollie-nak fogod hívni? – kérdezte fejét a vállamra hajtva.
- Ez még mindig érvényben van. - Akaratlanul is felnevettem az emlék hatására. – Ha kijutottunk veszek egyet.
- Nem szeretem a rózsát és… – jelentette ki szomorúan, bár nem fejezte be mégis tudtam, miért mondja ezt nekem. -… a tömeget sem. – sóhajtott fel fáradtan megtörölve az arcát.
Dühös voltam Mollie-ra. Nem akartam elhinni, hogy ilyen könnyen feladja. Egyszer
űen képtelen voltam felfogni miért beszél, a saját temetéséről nekem mikor ennek még olyan távol kéne lennie.
- Én se. – feleltem mosolyogva. – De a liliomot imádom. Szerinted ..?
- Faye, akkor se fogsz megmenteni, ha tereled a témát. – nézett rám felvonva fél szemöldökét.
 - Ne beszélj már hülyeségeket. – remeg
ő térdekkel tápászkodtam fel a hamuval beterített földről majd pillanatnyi habozás után tenyeremmel a gerendának feszültem. Ahogy a sérült bőr az elszenesedett, de még mindig izzó szálkákhoz ért égető fájdalom perzselt végig a karomon. Fogaim összekoccantak olyan erővel szorítottam egymáshoz ajkaimat visszafojtva feltörni készülő üvöltésemet. A keményfa nem engedett. Tehetetlenül az ölembe ejtettem véresre égett kezeimet majd dühömben rugtam rajta egyet, de csak a lábam bánta. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy hátat fordítok mindennek és elrohanok, de barátnőm mintha megérezte volna:
- Faye. Faye ne hagyj egyedül. Kérlek ne menj el. – könyörgött Mollie er
őtlenül felém lendítve remegő karjait. Mindenem sajgott, ahogy reménykedve körbefordultam egy apró fénycsóva után kutatva az egyre sűrűsödő fekete füstben. Sose éreztem még ennyire kilátástalannak a helyzetet. Sose gondoltam volna, hogy így fogok meghalni.
- Nem hagylak. – sóhajtottam fel végül majd arcomra festett m
űmosollyal – pont, ahogy azt a színpadon is tettem – lerogytam mellé és bár tudtam, hogy innen egyikünk sem jut ki élve igyekeztem a legszebbé tenni ezt az utolsó pár percet, amíg a gyilkos füst vagy a pusztító tűz nem végez mindkettőnkkel. Talán még eltudnék, menekülni. De miért tenném?
- Valamit el kell mondanom. – köhögött fel Mollie, tekintete találkozott az enyémmel. Világos szemei szinte világítottak koromtól fekete arcán. – Szörny
ű dolgot tettem Faye..
- Teljesen mindegy mit csináltál. Szeretlek és bármi is volt az nem fog változtatni a tényen, hogy te vagy a legjobb barátn
őm. – öleltem át, de ő azonnal eltolt magától és a vállamnál fogva kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
- Nem, Faye. Ezt nem fogod megbocsátani nekem.
- Mit? – kérdeztem kifejezéstelennek t
űnő hangon.
- Meg kellett, hogy védjelek. – csuklott el a hangja.
- Mollie. Mit csináltál? – üvöltöttem fenyeget
ően fölé magasodva.
Sápadt, beesett arca most összerándult a fájdalomtól. Annyira aprónak és törékenynek t
űnt.
- Én.. – szemei megrebbentek majd fennakadtak a kíntól, ujjaival görcsösen markolta a karomat.
Fülemben dobolt a vér, egyre er
őtlenebbül lélegeztem.
- Te? – sürgettem megrázva a vállát.
- Én tehetek róla. – suttogta kibuggyanó könnyekkel.
A fejemben egymást kergették a rémképek, de egyiket se tudtam elképzelni Mollie-ról a lányról, akit négy éve a legjobb barátn
őmnek tartottam, akivel minden titkomat megosztottam. Ó Mollie, mit tettél?
- Mir
ől? – ráncoltam a homlokomat. – Bármi is az ne törd magad. Már megbocsá..
- …hogy többet nem táncolhatsz. – fejezte be hangját feler
ősítve.
A szívem összesz
űkült, hogy aztán millió darabra törhessen szét. Mollie szavai gyilkos tőrként fúródtak belém.
- Mir
ől beszélsz? – nyögtem fel fájdalmasan sérült tenyerembe temetve arcomat. – Én tehetek róla. Elestem, te is láttad.
-  Nem akartam... – karolt át. Nem toltam el magamtól. Hitetlenül meredtem magam elé és hagytam, hogy er
őtlenül oda vonjon magához. Vártam a halált. Olyan könnyű lehet, feladni, lassan zuhanni a semmibe és hagyni, hogy a sötétség magához öleljen.. örökre.
 - Faye. – üvöltötte egy rekedtes hang. Lassan oldalra fordítottam a fejemet, de nem láttam semmit. Hirtelen egy izmos kéz fonódott a csuklóm köré és rántott fel a földr
ől. A váratlan mozdulat magamhoz térített.
- Harry. – lélegeztem fel megkönnyebbülten. – Segítened kell!
De a fiú ahelyett, hogy Mollie felé fordult volna szorosan magához ölelt és pólóját az arca elé tartva a másik irányba indult. Hátra kaptam a fejemet és a lány fájdalomtól könnyes szemeibe néztem. Ajkai er
őtlenül formálták a szavakat: Ne menj el, kérlek!
- Ne! – sikítottam, amint rájöttem, hogy esze ágába sincs visszamenni Mollie-ért. – Harry engedj!
Figyelmen kívül hagyva engem, kifejezéstelen arccal tovább ment. A tüd
őmbe szívott portól fuldokolva felköhögtem.
- Hova viszel? - néztem fel rá. Göndör tincsei a homlokához tapadtak, pólója több helyen kiégett. Arca fekete volt a koromtól.
- Ki. – jött a tömör válasz. Hirtelen felkapott az ölébe és elrugaszkodott, arcomat a mellkasába temettem. A pillanat alig tartott tovább néhány másodpercnél Harry talpra állított majd újra rohanni kezdett csuklómat egy pillanatra sem engedve el. A füst a torkomat fojtogatta. Végtelennek t
űnő hajsza után végül befordultunk egy sarkon, éreztem, ahogy a félelem megbénít. A folyosón hatalmas tűztenger tombolt a végén egy fém ajtóval.
- Rohadtul fog fájni. – nézett le rám Harry zöld szemei visszaverték a lángokat. – Ne maradj le és soha ne engedd el a kezemet.
Mielőtt tiltakozhattam volna Harry gondolkozás nélkül lejjebb csúsztatta a kezét és ujjait az enyémekre kulcsolva előre vetette magát.
Éreztem, ahogy a lángok a testemet nyaldossák mentükön perzselő fájdalom hagy nyomot. A tűz minden oxigént elszívott. Szédülni kezdtem és egyre nehezebben tudtam lépést tartani a fiúval. Izzadt a tenyerem és képtelen voltam nyitva tartani a szememet. Kapucnimat az őrült forróság ellenére a fejemre dobtam. Örökkévalóságnak tűnt mire végre megálltunk és Harry elengedte a kezemet. Kipattantak a szemeim és kétségbeesetten meredtem rá.
- Állj hátrébb! – parancsolta majd teljes erejéből az ajtóba rúgott. Az meg se mozdult. – Basszameg. Segítenél?
Remegve bólintottam és mikor Harry jelt adott a tőlem telhető legnagyobb erővel veselkedtem neki. A fémajtó nyikorogva kidőlt és gondolkozás nélkül átfutottam rajta…
Lábaim egymásba gabalyodtak és én a földre zuhantam. A zsebemből kiesett a gyűrött fecni - 
amit még Mollie-tól kaptam - és a fejem mellett landolt. Erőtlenül oda pillantottam és olvasni kezdtem. A szívem kihagyott egy ütemet és elakadt a lélegzetem. Dühtől remegve hagytam, hogy Harry a karjaiba emeljen és meginduljon velem az ajtó felé.
- Vigyél ki innen. - Fejemet lassan vissza fordítva néztem, ahogy a már kisimult papír lángra kap és elnyeli őt a tűz..